Yellow and Green

Kreatív gyász, avagy a krízis, mint lehetőség

2014. május 16. - twentydigitcombination

„Fél valaki a változástól? Pedig létrejöhet-e valami változás nélkül, van-e a közös természet számára valami, ami kedvesebb és megszokottabb nála? Tudsz-e fürdeni, ha a tüzelőfa el nem változik, tudsz-e táplálkozni, ha az ételek el nem változnak, általában történhetik-e valami hasznos változás nélkül? Nem látod-e, hogy a magad elváltozása hasonló dolog, és ugyancsak szükségszerű velejárója a közös természet rendjének?”

Marcus Aurelius: Elmélkedések

"Nem tudjátok megjósolni a jövőt, de képesek vagytok feltalálni azt."

Gábor Dénes

A gyász (vagy haldoklás) öt fázisának pszichológiai „modellje” Elisabeth Kübler-Ross nevéhez fűződik, és sok helyen találkozhatunk vele egyéb veszteségek és fájdalmas változások, úgymint szakítás, válás, munkahely elvesztésének feldolgozásával foglalkozó írásokban. Hasonlóképpen népszerű lett bizonyos körökben az „öt fázis” alkalmazása a különféle ökológiai problémák, veszélyek felismerési, tudatosulási folyamatának leírásakor. (Aki úgy érzi, már túl sokszor hallott erről, nyugodtan ugorjon a következő bekezdésre. Részletesebb leírás a gyász öt fázisáról és más hasonló elméletekről a sokszor kiváló Anonymus-Gesta Hungarorum nevű blogon, itt.)

A folyamat röviden a következőkből áll. Az első fázis a tagadás. Ilyenkor a birtokunkba kerülő kellemetlen információt szinte reflexszerűen hárítjuk, el sem hisszük, nem akarjuk elhinni, hogy tényleg igaz. Sok esetben szinte sokkos állapotba kerülünk. A második fázis a haragé. Felismerjük, hogy a tények valósak és bűnbakot keresünk, másokat hibáztatunk. A harmadik fázis az alkudozás, amikoris megpróbáljuk a kellemetlen információ tényét ellenlépésekkel kompenzálni, meg nem történtté tenni. A negyedik lépés a depresszió, úgy érezzük, tehetetlenek vagyunk és a fájdalom, a veszteség érzése válik uralkodóvá. Az ötödik fázisban az ember tudomásul veszi a tényeket és megnyugvással néz a jövő irányába, mondván: készen állok a változásokra, bármi történjen is. Ahogy azt sokan megjegyzik, a folyamat nem feltétlenül lépcsőzetes és egyirányú, történhet például visszalépés is, mondjuk a tagadás irányába.

Mindez jó gondolati keretet ad szerintem a „környezeti” (szándékos az idézőjel, nem szeretem ezt a kifejezést, mert számomra ez azt sugallja, hogy az uralkodó civilizáción kívülálló dolog az a tényező, amivel gond van) problémák felismerésére, legyen az a természeti és nem megújuló erőforrások fenntarthatatlan ütemű használata, a klímaváltozás, a fajpusztulás és sajnos még bőven sorolhatnánk tovább. Több, különböző nézőpontot képviselő gondolkodó használta ezt a gondolati keretet, így például John Michael GreerChris Nelder, vagy a kifejezetten e témakörre szakosodott pszichológus, Kathy Mcmahon. Számos népszerű szerző pedig épp attól népszerű, a hogy a tagadás állapotában tartja olvasóközönségét: minden nagyon szép, minden nagyon jó és az is lesz – ez ugye pont az, amit sokan hallani akarnak. Gondolok itt példának okáért Matt Ridley-re (A józan optimista című könyvéről egy jó kritika itt), vagy Bjorn Lomborgra. Ezzel nem azt állítom, hogy utóbbiaknak ne lehetnének jó gondolataik, azt viszont igen, hogy a tagadás megerősítése több mint vétek.

Tanult tehetetlenség és reménytelenség?

Az ördög azonban a részletekben rejlik. Véleményem szerint sokan olyan narratívát húznak rá a „gyász öt fázisára”, amelyik a remény legkisebb szikráját sem engedi meg és emiatt több szempontból is kontraproduktív lehet. Nevezetesen, azokra gondolok, akik úgy értelmezik az öt fázis folyamatát, mint annak szükségszerű elfogadását, hogy a világ, az emberi civilizáció és benne mindannyian (akár már rövid távon) pusztulásra, megsemmisülésre van ítélve. Nem akarom egyik-másik, ilyen alapon gondolkodó internetes fórumot reklámozni, akit érdekel, megtalálja úgyis. Ezek azok a helyek, ahol, ha egyes kommentelők felvetik, hogy talán-talán mégsem feltétlenül ennyire egyértelműen sötét a helyzet, mert azért létezhet legalább valami részleges megoldás X vagy Y problémára, azonnal megkapják, hogy: na, még egy „alkudozó”. Öko-technológiák, permakultúra, megújuló energiaforrások, a fogyasztói szemlélet megváltoztatása, fenntarthatósági mozgalmak, közösségi összefogás? Mind „hopium”! – mondják lesajnálóan azok, akik magukban már rég eldöntötték, hogy a jövő csakis sötét lehet. Egyesek odáig mennek, hogy a különböző fenntarthatósági mozgalmakban, mint az Átalakulás/Transition résztvevőket az öt fázis legelső lépcsőjénél helyezzék el, mondván, ha valaki azt gondolja, még lehet tenni valamit a dolgok kicsit jobbá tételére, vagy legalább a károk mérséklésére, az „tagadó”.

E katasztrofisták két irányból közelítik a kérdést: technikai oldalról rámutatnak, hogy a fosszilis energiahordozók használatának mai szintjét nem lehet megújuló energiaforrásokkal pótolni és ha lehetne, se lenne rá elég idő, mindeközben, ha ezt vagy azt sikerül is megoldani, akkor ott a talajerózió, az óceánok élővilágának pusztulása, a klímaváltozás és a többi, ami majd úgyis végez velünk, hiszen a problémák hatásai összeadódnak. A gondolatmenet másik iránya az emberi viselkedés felől közelít: rövid távú döntésekkel haszonmaximalizálunk, önzőek vagyunk és képtelenek a változtatásra, úgyhogy hiába tudunk egyes ökológiai problémákra megoldást, azt úgysem fogjuk tudni megvalósítani, viszont az erőforrásokért folyó harccal még rá is teszünk egy lapáttal.

Távolról sem állítom, hogy az előző bekezdésben felsorolt problémahalmaz ne lenne nyugtalanító, nagyon is az, különösen, hogy a politikai és üzleti vezetők egy jelentős része még csak nem is hajlandó tudomást venni a problémákról és továbbra is a gazdasági növekedést hajszolják! Viszont egyfajta szomorú fatalizmust vélek felfedezni azoknál, akik már-már perverz módon, megszállottan csakis arra fókuszálnak, hogy mely megoldási lehetőségek miért nem fognak úgysem működni.

A lélek sötét éjszakája

A lélek sötét éjszakája eredetileg Keresztes Szent János kifejezése arra az állapotra, melyben „az Istennel való misztikus egység megélése után hirtelen Isten jelenlétének teljes hiányát tapasztalja meg a lélek és fájdalmas hiány, sötétség marad vissza.” A spirituális tanító, Eckhart Tolle szavaival: „Az érzékelt élet értelmének az összeomlása… az értelmetlenségnek egy mély érzete, ami betör az életedbe. A belső állapot, néhány esetben, nagyon közel van ahhoz, amit hagyományosan depressziónak hívnak. Nincs semminek se már értelme, nincs már semmiféle cél. Néha, valami külső esemény kattintja be, meglehet, hogy külső szinten valami katasztrófa. (…) Felépítetted az életed, és jelentést adtál neki – és az a jelentés, amit adtál az életednek, a tevékenységeid, az elért eredményeid, ahova jutottál, amit fontosnak tekintettél, és az az értelem, amit te adtál az életednek, valamilyen okból összeomlik.” Ez körülbelül a gyász 4. fázisa, az a „sötét éjszaka”, amelyről Rob Hopkins, az Átalakuló Városok Mozgalom vezetője is ír Transition Handbook című könyvében. Hozzáteszi: ha nem félsz ezektől az ökológiai problémáktól, nem is érted őket igazán.

A félelem, a lelki sokk akár hasznos is lehet, ha alkotó cselekvés katalizátorává válik egyéni, közösségi vagy magasabb szinten, ám ismerünk olyan eseteket, amikor sajnos ez tragikus irányba fordult. 2005-ben egy középiskolás korú ausztrál fiú, Tasman Mckee öngyilkosságot követett el. Csak a halála után, miután belenéztek a számítógépébe, derült ki, hogy egy éve megismerte az olajhozamcsúcs témakörét, csatlakozott különféle erről szóló levelezőlistákra és elolvasta a prominens katasztrofista Michael C. Ruppert oknyomozó újságíró írásait. Ezek alapján úgy érezte, csak szenvedés várhat rá, ami végül a végső kétségbeesésbe sodorta. Akkoriban ez a téma még egyáltalán nem volt közismert, így nem volt a környezetében olyasvalaki, akivel beszélgetni tudott volna róla – állítólag megpróbált valamelyik tanárával beszélgetést kezdeményezni, de az nem volt járatos a témában. Mi lehetett volna Tasman, ha él? Öko-harcos? Megújulóenergia-szakértő? Permakultúra-kertész? A megmaradt mezőket felkutató olajmérnök? Sosem tudjuk meg. Azóta Michael C. Ruppert is önkezével vetett véget életének, meggyőződve arról, hogy 10-15 éven belül kihal az emberiség (a beszámolók szerint egyéb problémái is voltak). A Tasman tragédiája idejében legnépszerűbb, néhány éven belüli totális összeomlást hirdető katasztrofista oldal, a Life after the oilcrash megszűnt, létrehozója és vezéralakja, Matt Savinar pedig más vizekre evezett: asztrológus lett

Az összetört kristálygömb: elfogadni a bizonytalant

Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy az említett Ruppert, Savinar és hasonlóan sötét jövőképpel rendelkező társaik jóslatai nem válhatnak egyszer valóra: ezt egyszerűen nem tudhatjuk, viszont dolgozhatunk az ellen, hogy a dolgok ne úgy alakuljanak. Azt sem állítom, hogy egyébként ne lett volna hasznos a munkásságuk abban a tekintetben, hogy felnyissák számos ember szemét, felhívva a figyelmet a lehetséges legrosszabb forgatókönyvekre, ezáltal az olajhozam-csúcs jelentette veszélyekre. (Mára a témakör mainstreammé vált, noha a tagadás hidrái újra meg újra felütik a fejüket. Ugyanez a helyzet a klímaváltozással, amely még inkább utat tört magának a főáramú gondolkodásban, véleményem szerint aránytalanul nagyot is más komoly ökológiai problémákhoz képest.) Igaz ugyanakkor az is, hogy ha valaki egy lehetséges horrorisztikus katasztrófa-forgatókönyv nagyon közeli és pontos időzítéssel ellátott bekövetkeztét hirdeti, annak meg nem valósulásakor fennáll a veszély, hogy a közvélemény szemében az egész problémakör maga is hitelét veszítheti.

Azt gondolom, hogy a megfelelő mértékű egészséges szkepticizmussal kell kezelnünk minden nagyon borúlátó és szuper-optimista előrejelzést egyaránt. Ezzel nem azt mondom, hogy az egyes előrejelzéseket tevő személyek integritását, hitelességét kell egyből kétségbe vonni. Egyszerűen azt, hogy a jövő alakulása olyannyira komplex folyamatok eredménye, hogy az gyakorlatilag megjósolhatatlan. A közönség persze olykor el is várja a konkrét előrejelzéseket és ennek megfelelően a hírek folyamatosan bombáznak bennünket hasonlókkal. Az előrejelzés nagyban függ ugyanakkor az előrejelzést adó személy látásmódjától, van, hogy az egy-egy konkrét tudományterületre, vagy problémakörre fókuszáló szakértőknek, ahogy Mórickának a régi rossz viccben, mindenről „az” jut eszébe. Lássunk egy politológust: rosszul áll a kormány szénája? Előrehozott választás lesz! Nagyon erős egy kormány? Előrehozott választás lesz, hogy hosszabb időre bebiztosítsa a hatalmát! Ha egy biztonságpolitikai szakértőt kérdezünk, az pedig az amerikai repülőgép-hordozók aktuális tartózkodási helyéből egyből örömmel megmondja a következő katonai beavatkozás lehetséges helyszínét. Mindezzel önmagában semmi probléma nincs, ez pszichológia: minden jövőbe mutató előrejelzésben szükségszerűen ott a kognitív torzítás. Mindenkinek van vakfoltja. Mindemellett a legjobb adatokra épülő előrejelzési modell is ideiglenes – egy „fekete hattyú”, azaz nagyon kis valószínűségű, viszont nagyon nagy hatású esemény (lehet pozitív és negatív egyaránt) boríthatja az egészet.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne kulcsfontosságú fizikai és más kézzelfogható tényeken alapuló lehetséges szcenáriókat, trendeket felvázolni, ahogyan azt a Római Klub híres és gyakran félreértelmezett, démonizált jelentése, a Növekedés határai tette. Látni kell azonban, hogy míg a jelentést azóta úgy a katasztrofisták, mint a „kornukopiánusok” saját nézeteik igazolásaként lobogtatják, maga a jelentés soha nem akarta „megjósolni” a jövőt. Sőt, ha a ma élő szerzőket nézzük, jól látható, hogy maguk is eltérő várakozásokkal néznek a jövőbe: Dennis Meadows borúlátóbb, Jorgen Randers hozzá képest jóval optimistább. A lényegi üzenet, hogy a végtelenségig nem lehet növekvő erőforrás-felhasználáson alapuló növekedést folytatni, ha az erőforrások mennyisége adott, továbbra is változatlan.

A piros kapszula és az optimizmus újrafogalmazása

Elnézést, ha közhelyszerűnek érzik a képet, amit már sokan használtak előttem, a Mátrix című filmben Neonak egy piros és egy kék bogyó közül kellett választania. Előbbi segítségével visszatér a Mátrixba, éli továbbra is a hétköznapi életét egy mesterséges világban, ahogy egész addigi életében tette. Ha viszont a pirosat választja, megismeri a valóságot. A valóság esetünkben a sokszintű ökológiai válság, amely régóta jelen van körünkben, 2008 óta pénzügyi válság formájában is, csak nem akartuk észrevenni. Mindezek ismerete és belátása nem egy esetben komoly lelki terhet ró az emberre, szemben a kék bogyón élő „boldog” tömegekkel. Semmi esetre sem akarok ezzel valamiféle arrogáns kivételesség-tudatot sugallni, egyszerűen arra akarok rámutatni, hogy sok ember egyáltalán nem gondol bele mélyebb összefüggésekbe akkor sem, amikor csúcsra járatja nyáron a légkondit, vagy kifizeti a 400 forintos benzint a kutaknál.

Különösen amerikai szerzőknél figyelhető meg a teljes letargiába és kétségbeesésbe esés és katasztrofizmus. Noha szívből utálom a nemzetkarakterológiai fejtegetéseket, azt gondolom, mindez nem véletlen, és nem csak azért, mert az amerikai társadalom áll a mai fogyasztói társadalom csúcsán fogyasztást és energiafelhasználást tekintve, hanem mert az ottani – és a nyugati tömegkultúrát alapvetően befolyásoló – kulturális mítoszok azok, amelyek minden elé helyezik az „egyénként mindent elérhetsz, csak erősen kell küzdened, pozitívan kell gondolkodnod”- szemléletet. Hát nem erről szól a Disney-meséktől a vígjátékokig minden? Ehelyett pedig mit kapnak? Az ötvenes-hatvanas évekbeli hurráoptimista „Amerikai álom” képének elhalványulását, jelzáloghitel-válságot, felhalmozódó diákhitel-terheket, munkanélküliséget, bizonytalanságot. Nem csoda, hogy egyre több szó esik az erőltetett „keep smiling”-szemlélet tévútjairól, ugyanakkor a közönség pedig egyre inkább ki van éhezve a „pozitív gondolkodást” megerősítő üzenetekre, még ha azok irreálisak is, mindemellett egyre népszerűbbek az apokaliptikus víziók. Visszakanyarodva a gyász öt fázisára, vannak, akik úgy vélik, meg kell tanulni „elgyászolni” az amerikai álom ígéreteit, azt a jóléti színvonalat, oktatási és előmeneteli rendszert, a biztos állást és a kényelmes nyugdíjat, a korlátlan egyéni mobilitást, a kertvárosi élet kényelmét, ami az elmúlt 40-50 évben élt generáció osztályrésze volt. (Megérne egy külön gondolatmenetet, hogyan alkalmazható mindez magyar viszonyokra, ám egyelőre ezt az olvasóra bízom.)

Amibe tehát szerintem bele kell nyugodnunk, az nem a világ vége, hanem az, hogy egy korszakváltás küszöbén állunk, amiről – bárki bármit is gondol és állít – nem tudjuk, hogyan és milyen gyorsan fog végbemenni és mi lesz a kimenetele. Ez egy bizonytalansági tényező, és maga a bizonytalanság tudata úgy egyéni, mint kollektív szinten világvégevárásban testesülhet meg, ahogyan az a történelem folyamán számos alkalommal előfordult már. Látni kell azonban, hogy noha könnyű egy bizonyos eseménysorra koherens narratívát húzni és az emberi elme mindig történeteket akar elmesélni, a kerek történet végeredményben mindig az utókor terméke. Aki a ma Százéves háborúnak nevezett időszakban élt, biztos vagyok benne, hogy nem tudott róla. A változás itt van velünk, folyamatosan, de nem zombi-apokalipszis képében, hanem többnyire lassú fokozatos és igen, sokszor fájdalmas átalakulások formájában.

Viszont nem dolgozhatunk-e azért, hogy a mai civilizációs vívmányok és értékek - úgymint a modern orvoslás, vagy az internet jelentette példátlan információbőség - zöme fennmaradjon, miközben átalakítjuk a gazdaságot egy szerényebb, a biofizikai határokon túlnyúlni nem kívánó működési módra? Egy olyan világba, ahol a túlfogyasztás vadhajtásait lenyesegettük, míg a megmaradó erőforrásokkal minél több ember számára egy a mai nyugatinál egyszerűbb, de elfogadható életszínvonalat biztosítunk? Ahol a „pörgés” és a felhalmozás nem önmagáért való érték? Ahol békés eszközökkel sikerül megállítani a túlnépesedést? Nem kell-e mindent megtennünk az ez irányba ható társadalmi ÉS technikai innovációk elterjesztéséért? Azt gondolom, hogy de, igen, és az én optimizmusomat arra alapozom, hogy mindez nemcsak szükséges, de lehetséges is. Az ördög ügyvédje feltehetné a következő kérdést: no igen, tegyük fel, megold az emberiség egy problémát, nem áll ott viszont számtalan, egymásra ráerősítő másik? Erre a válaszom az, hogy de, igen, ugyanakkor látni kell azt is, hogy mindez fordítva is igaz, egy kedvező lépés hatása több oldalról is megjelenhet pozitív visszacsatolásként. A fosszilis üzemanyagok használatának csökken(t)ése egyúttal csökkenti a klímaváltozást is. A vegetáriánus étrend szélesebb körű elterjesztése nemcsak kedvezőbb hatással van a klímára és azon termőföldekre, ahol most állati takarmányt termelünk, de csökkentve az egészségtelen életmódból eredő betegségek előfordulását, enyhítheti az egyik legköltségesebb és legkifinomultabb társadalmi rendszerre, az egészségügyre nehezedő nyomást. Néhány éve még sokan úgy gondolták, Budapesten biciklizni az öngyilkosjelöltek és az elszánt futárok vállalkozása. Ma pedig, hát vessünk egy pillantást a belvárosra, mi ez, ha nem rövid idő alatt végbemenő kulturális változás?

Egyes katasztrofisták minderre mondhatnák, hogy aha, akkor én is az „alkudozás” fázisában vagyok a gyász ötfokozatú skálájának általuk használt értelmezésében. Mint az ördög ügyvédje, felteszem magamnak a kérdést, nem így van-e? Nos, egyrészt, senki nem bizonyította be, hogy az általam leírt célok megvalósítása lehetetlen. Másrészt, helyezzük tágabb kontextusba a kérdést: nem lehetséges, hogy az egész emberi civilizációs projekt maga is egy nagy alkudozás a természettel, a folyamatosan változó külső és belső körülményekkel?

(A felhasznált képek forrása: Jankovics Marcell: Az ember tragédiája, londoni szín, innen:http://filmvilag.blog.hu/2011/11/25/beszelgetes355 ; Harsh Malik Ray of Hope c. festménye, innen:http://fineartamerica.com/featured/2-a-ray-of-hope-harsh-malik.html ; valamint:https://djrenewing.wordpress.com/tag/posttraumatic-stress-disorder/ )

A bejegyzés trackback címe:

https://yellowandgreen.blog.hu/api/trackback/id/tr957380094

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása