A legutóbbi heteket szobafestéssel töltöttem, régi szokás szerint a Kossuth rádiót hallgatva, így sok olyan műsorral találkozom, amit amúgy nem különösebben hallgatnék meg. Az egyik délelőtti műsorban a cukor káros hatásairól és a különböző édesítőszer-alternatívákról volt szó, a megszólalók közt egy, hangjából ítélve fiatal hölgy ecsetelte, hogy mennyire szereti a cukros dolgokat és előszeretettel fogyaszt belőlük nagy mennyiséggel. És nem fél attól, hogy gond lesz ebből? – jön a műsorvezetői kérdés. A válasz, teljes nyugalommal: majd ha probléma lesz, akkor foglalkozik ezzel a kérdéssel. Pár hét múlva (még tartott a festés) valaki hasonló szellemben nyilatkozott az allergén ételekről: akkor változtatott fogyasztási szokásain, amikor megjelentek nála az első kellemetlen hatások. Talán mindenki fel tudna idézni ismeretségi köréből hasonló esetet.
Kivetítve mindezt az ökológiai válságra, azt láthatjuk, hogy az emberek vagy öntelt nyugalomban működnek, a jelent aránytalanul magasabbra értékelve a jelen kényelmét a jövővel szemben, ha pedig ennek az önhittségnek az alapjai nyilvánvalóan megkérdőjeleződnek, pánik üzemmódra váltanak. (Ld. bővebben: Nate Hagens előadása ). A kérdés tehát „mindössze” az, hol van az a billenőpont, ahol mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a jelenlegi életmódunk számos eleme a mostani formájában nem folytatható, és ami elvezethet egy gyors (és remélhetőleg produktív) kijózanodáshoz. Jelenleg, jóllehet egyre többen foglalkoznak ezzel a kérdéskörrel, messze nem mondható, hogy többség által elfogadott vélemény lenne az, hogy véges erőforrások mellett nem lehet a végtelenségig növekedni. Pillanatnyilag nem néztem erre vonatkozó statisztikákat, ezt az állítást egyszerűen arra alapozom, hogy ha ez lenne a világ legfontosabbnak értékelt kérdése, az a megfelelő helyet kapná a közbeszédben, a döntéshozatalban. Láthatjuk, hogy ez nincs így.
Egy kisebbségi és kezdetben nem túl népszerű vélemény azonban, ha már elér egy kritikus tömeget, villámgyorsan, önmagát erősítő módon többségi véleménnyé változhat. Egy kutatás szerint, ahonnan a következő diagram származik, ez a határ ott húzódik, ahol a népesség 10%-a elfogad egy adott nézetet. Az alábbi ábrán piros szín jelöli a kezdetben kisebbségi nézet gyors terjedését a billenőpontot túllépve.
Kukorelly Endre így nyilatkozik erről egy vele készült interjúban, amit az Országházi divatok c. könyvében idéz:
„Hajszálcsöves folyamatok zajlanak, csinálod, aztán hirtelen beérik. A hatvanas években gátlástalanul köpködtek az utcán, szlalomoztál a járdán, ha nem akartál belelépni. A házunk falán volt egy szép kis szecessziós Földre köpni tilos! tábla. Ma nem köpködnek, és ez úgy kezdődött, hogy elkezdtek nem köpködni. Nem úgy működik, hogy ha én megállok a zebránál, és te dudálsz mögöttem, holnap majd te is beleállsz a fékbe. Hanem hogy sokáig dudálsz, aztán már nem, még áthajtasz ugyan, de belepirulsz, és a végén te is megállsz. Erre mondják, hogy kultúremberként viselkedsz, de hát az is kultúra volt, egyfajta paradigma, amit leváltott ez – egy jobb! A lélek fura. Szajkózza, hogy nem, aztán átfordul igenné, a trendek így változnak. Híres példa az a Malthusnak tulajdonított jóslat, hogy ha Londonban abban az ütemben növekszik a lovas kocsik száma, mint a 19. században, száz év múlva nyakig ér majd a szar a városban.[1] Adott trendben állva nem tehetsz mást, mint meghosszabbítod, és az mindig az Armageddon. Globális felmelegedés, globális lehűlés, globális vég, ez mind duma – viszont hasznos duma, mert fölhívja a veszélyre a figyelmet -, a Föld úgy működik, mint bármely szervezet, élőlény. Mint a bogarak, ha megtámadják őket a problémák, vírus, baktérium, madár, rovarölő szer, a rendszer valahogy mégis helyreállítja magát. >>NJ [a kérdező]: Vagy belehal. << A bogár. A bogarak csak milliárd év múlva.”
A gyors szellemi paradigmaváltás lehetősége szimpatikus számomra a Kukorelly-idézetben, különös tekintettel arra, hogy persze fontosak és szükségesek a technológiai innovációk, de emellett a változásnak a fejekben kell megtörténnie. Elég volna hátradőlnünk, és azt gondolnunk, hogy na, majd ha elég sokan meggondolják magukat, úgyis gyorsan átfordul a dolgok menete az ökológiailag kedvezőbb irányba? Természetesen nem! Egyrészt én személy szerint utálok mindent az utolsó pillanatra hagyni, annak idején például két héttel a határidő előtt adtam le a szakdolgozatom, és szeretek, amit csak lehet, előre tervezni. Egyszerűen bosszantó, ha ezzel mások nem így vannak. Másrészt, ne feledjük ez is csak egy modell. Meg talán jobb is nem várni másokra. Azok a fajok, amelyek eltűnnek az emberi tevékenység folytán, örökre eltűnnek. Azok az erőforrások, amelyeket pazarlóan elégetünk, örökre elvesznek számunkra.
Nate Hagens ábráján (amely szintén a korábban idézett előadásból származik) láthatjuk, egyik oldalról az ökológiai problémák tudatosulása, nagyjából a fent idézett kutatási eredménynek megfelelően, búvópatakként fejlődve érhet el gyorsan egy kritikus tömeget, azt pedig kisebb lemaradással az ügy politikai elfogadottsága is követheti. Másik oldalról azonban ott a „környezeti” válság erősödő hatása, az erőforrások fogyása – a kérdés, meddig jut el ez a folyamat, mire a nagyobb többség számára is nyilvánvalóvá válik a helyzet.
-------
[1] Ami Malthust és a városokat elöntő lócitromot illeti, erősen kétlem, hogy ennek az előrejelzésnek ő lett volna a forrása. (Persze, ha bárki máshogy tudja, azt kíváncsian várom.) Malthus 1834-ben halt meg, több mint hatvan évvel azelőtt, hogy a Times hírlap 1894-ben arról írt, hogy „ötven év múlva Londonban minden utcát 9 lábnyi lótrágya fog borítani”. Ez az, amit „A nagy 1894-es lócitrom-válságnak” neveznek és amely 1898-ban az első, New Yorkban megrendezett várostervezési konferencia résztvevőit is foglalkoztatta – megoldást azonban nem találtak rá. Gyanítom, sokkal inkább az járulhatott hozzá Matlhus és a lócitrom-kérdés összekeveréséhez, hogy a neo-malthusiánusok nem egyszer katasztrofális előrejelzéseivel szembeni kritikaként találkozhatunk gyakran azzal a mémmel, hogy „bezzeg korábban meg azt mondták, hogy mindenki lószarban fog járni a városokban”. (Tény, hogy jó illusztráció a jövő megjósolhatatlanságára.) Másrészt, ahogy a Google megsúgta nekem, Ian McEwan Abszolút geometria c. novellájában kerül humoros formában közös említésre Malthus és a lószar problematikája.
Képek forrása: http://www.slideshare.net/slideshow/embed_code/37679243 éshttp://news.rpi.edu/luwakkey/2902
