Lehetőségeink az energia egy új korszakában

(Könyvajánló: Robert Rapier: Energy Options In The Age Of Peak Oil)

2014. április 02. - twentydigitcombination

A szerző, Robert Rapier amerikai vegyészmérnök 20 év tapasztalattal rendelkezik az energiaiparban. Ahogy az itthon A fele elfogyott c. könyvéről ismert Jeremy Leggett, ő is az olajiparbólnyergelt át a megújuló energia területére. Precíz és higgadt hangvételű elemzései számos neves lapban láttak napvilágot, nem utolsósorban pedig alkalmi szerzője volt a tavaly megszűnt The Oil Drum közösségi blognak, jelenleg pedig az Energy Trends Insider portált vezeti. Power Plays: Energy Options in the Age Of Peak Oil című könyve informatív, tömör, jól szerkesztett olvasmány a XXI. század elejének energetikai helyzetéről, amit szerintem minden felelős döntéshozónak el kellene, hogy olvasson.

rr.jpg

Olcsó energia –jár nekünk?

Alapvetés, hogy ha energiáról van szó, ingyen ebéd nincs: minden energiatermelési mód esetében - legyen az fosszilis, megújuló, vagy nukleáris - áldozatokat hozunk, kockázatokat vállalunk a megbízhatóan rendelkezésre álló és megfizethető áram, hő vagy mobilitás érdekében. Levegő- és vízszennyezés, nukleáris balesetek, nemzetközi konfliktusok az erőforrásokért, szélerőművek által lekaszabolt madarak, satöbbi. Lehet, hogy ezek az árnyoldalak rejtve maradnak, lehet, hogy más esetben nagy nyilvánosságot kapnak, a kérdés valójában az, hogy melyek azok a „trade-off”-ok, amelyeket elfogadhatónak tartunk, és melyek azok, amelyeket nem. Ennek racionális megvitatására volna szükség, ehhez azonbansokszor hiányoznak a megfelelő ismeretek. Annak ellenére, hogy az energia központi szerepet játszik a nyugati civilizáció életében, nem is beszélve a fosszilis energiahordozók egyéb felhasználási területeiről (például az olajé aműanyag- és gyógyszergyártásban, a földgázé a műtrágyagyártásban), a szerző szerint a nagyközönség sokszor bámulatosan tájékozatlan, vagy rosszul tájékozott alapvető kérdésekben.

Téves alapinformációkra alapozva pedig nehéz megfelelő döntéshozatalt elérni, különösen, ha a választópolgár a világnak ezen a szerencsésebb felén úgy gondolja, hogy neki alapvető joga adott mennyiségű olcsó energiához hozzáférni, a politikusok pedig mindent megtesznek, hogy kiszolgálják ezeket az igényeket. Mint a könyv részletes történelmi kitekintéséből kiderül, Obamát is beleértve az Egyesült Államok nyolc korábbi elnöke ígért lépéseket a külföldi energiától (legfőképpen olajtól) való függés csökkentésére, ám ez néhány részeredménytől (stratégiai olajtartalék létrehozása, gépjárművek szigorúbb fogyasztási standardjei) eltekintve egyelőre nem vezetett sikerre. A legnyíltabban Carter elnök beszélt az energetikai helyzet tarthatatlanságáról, a fogyasztás visszafogásának szükségességéről, ám az őt követő Reagan már merőben más filozófiát követett: úgy vélte, nem kell ezen görcsölni, a szabad piac úgyis mindent megold.

A könyv túlmutat az olajhozam-csúcs (élve a magyar nyelv jobb kifejezőerejével, én ezt a fordítást használom olajcsúcs helyett) témakörén, áttekinti energiafogyasztásunk történetét, sok apró érdekes részletet felvillantva (Gondoltuk volna például, hogy a kínaiak már Kr.e. 500-ban már használtak földgázt világításra, vagy hogy a Ford híres T-modelljének hajtóanyagaként kezdetben bioüzemanyagot képzeltek el?), bemutatja a fosszilis energiahordozók kitermelési módjait a szénbányászattól a hidraulikus rétegrepesztésig, valamint a klímaváltozás problémakörét. Sorra kerülnek a megújuló energiaforrások is, mint a múlt és a jövő energiaforrásai. Ha ezekre gondolunk, sokaknak a szél- és a napenergia jut először eszébe, noha ma a világ megújulóenergia-fogyasztásának 85%-a két részből tevődik össze: vízierőművek, valamint fűtésre és főzéshez használt biomassza. Ez az elsőre meghökkentő számadat persze hatalmas egyenlőtlenségeket fed le, hiszen kétmilliárd embernek ma is eleve csak az utóbbi áll rendelkezésre, míg egyes nyugat-európai országokban a nap- és a szélenergia is jelentős szeletet képvisel az energiamixben. A szerző technikailag a geotermikus energiát látja a leginkább kompromisszumoktól mentesnek, eltekintve annak ma még magas költségeitől, míg a fotovoltaikus elemek nagy előnye, hogy ugyan változó a leadott teljesítményük, ám az jól tervezhető. Valójában minden megújuló energiaforrás előállításához felhasználunk nem megújuló erőforrásokat (például a szélturbinák előállításához az acéliparban szenet, a bioüzemanyagokhoz műtrágyát és növényvédőszereket), ez nyilvánvaló. A kérdés sokkal inkább az, melyek azok az esetek, ahol a nem megújuló erőforrás felhasználása pusztán gazdasági szempontú választás kérdése, azaz jelenleg az az olcsóbb, kényelmesebb. Az atomenergiának szentelt fejezetben Rapier áttekinti az ígéretesnek induló, ám Fukushima után megbicsaklott „nukleáris renenszánsz” történetét. Teljesen lemondanunk azonban nehéz volna erről az erőforrásról.

Csúcstámadás

A szerző maga nem kedveli a „Peak Oil” kifejezést, mivel számtalan félreértelmezés és negatív sztereotípia kapcsolódott hozzá, ami blokkolhatja az ügyről való diskurzust. Az olajhozam-csúcs pontos évének – vagyis amikortól a kitermelés üteme évszázados (majdnem) folyamatos emelkedés után technikai, geológiai okokból fokozatos csökkenésbe lép át - megtippelése eleve fölösleges vita. Egyrészt, mert utólag dönthető csak el, másrészt, mert a jelenség Rapier szerint már jóval a valódi csúcs előtt is érezteti a hatását azáltal, hogy hiába növekszik lassan és hatalmas erőfeszítések árán a kínálat, a kereslettel egyre kevésbé tud lépést tartani. A 2005 utáni időszakban éppen ezt tapasztalhattuk.

A legsúlyosabb félremagyarázás az az állítás, hogy a Peak Oil annyit jelentene, hogy „elfogy az olaj”. Természetesen erről nincs szó. Ha ebből a félremagyarázásból indulunk ki, azt könnyű cáfolni azzal, hogy a bizonyított készletek évről-évre nőnek.(1) Csakhogy az egész nem erről szól, hanem a termelés hordó/napban mért üteméről. Hiába van a föld alatt még nagy mennyiségű készlet, ha az csak a korábbiaknál sokkal nagyobb erőfeszítéssel és energiabefektetéssel, azaz drágán és lassabban állítható csatasorba – a könnyen, olcsón kitermelhető készletek fogyásával az eredmény előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül a napi termelési ütem csökkenése lesz. Rapier úgy véli, még van egy kevéske mozgástér a kitermelési ütem megemelésére a mostani kb. 87 millió hordó/napról, de a 90 millió hordó/napot nagyon csodálkozna, ha valaha is túlszárnyalnánk.

A másik leggyakoribb félremagyarázás az a vélekedés, hogy bárki, aki ezzel a témakörrel foglalkozik és ezt fontos problémának tartja, úgy gondolja, hogy a csúcsot elkerülhetetlenül valamiféle civilizációs összeomlás kell, hogy kövesse. (Többek között Rapier sem gondolja így.) Valójában a különböző „olajhozamcsúcs-szakértők” (geológusok, közgazdászok, fizikusok, ökológusok) véleménye rendkívül széles skálán divergál úgy pozitív, mint negatív irányban a lehetséges következményekkel és a megoldási lehetőségekkel kapcsolatban.

Rapier hipotézise a lehetséges következményre vonatkozóan a „hosszú recesszió”, amely gazdasági depresszióba is fordulhat, és amelyet szerinte az elmúlt évek vissza is igazoltak. A 2000-es évek eleji 26 dollárról 2008-ra 100 dollár fölé emelkedett az olajár, majd a gazdasági válság kitörése után a kereslet hirtelen visszaesésével lecsökkent, hogy a következő 2-3 évben szép lassan ismét felkússzon a százdolláros sáv fölé és tartósan ott tartózkodjon. Amikor tehát újból meglódulna a gazdaság, az újra növekvő olajkereslet a kínálati korlátok miatt újból magas olajárakat szül, ami pedig újból recessziót, és így tovább… A 2008-as válság sokak tudatában úgy él, mint a pénzügyi szektor szereplői által hozott felelőtlen döntések eredménye, ami részben ugyan igaz, ám az olajár megnégyszereződése is előkelő helyet foglal el a kiváltó okok között. Ahogy arra többen rámutattak, az Egyesült Államok majdnem összes második világháború utáni recessziós időszaka olajár-változásokkal köthető össze,

Mindez csak egy része a kockázatoknak. Az OPEC és más olajexportáló államok költségvetései már „hozzászoktak” a százdolláros olajárhoz, így mindent megtesznek, hogy az árakat e fölött tartsák. Mindeközben több fontos olajtermelő országban zajlik valamilyen fegyveres konfliktus, növelve a termeléskiesések veszélyét. És akkor még nem szóltunk a csökkenő EROEI (Energy Return On Investment, nettó energiatartalom) mutatóról: míg egy hordó olajnyi energia a múlt század elején elegendő volt 100 hordó olaj kitermeléséhez, a könnyen elérhető készletek csökkenésével mára ez a mutató már lényegesen alacsonyabb lett, körülbelül 20:1, a nem-konvencionális készletek, mint az olajhomok esetén akár 6:1. (A finomítás energiaigényét is hozzávéve ezek az értékek még alacsonyabbak.) Persze nem feltétlen olajjal termelünk olajat, gyakori megoldás például a kanadai olajhomok-kitermelés esetén a földgáz használata. (Mindemellett, hívja fel a figyelmet Rapier, noha azt gondolnánk 1:1 EROEI-arány esetén az energiatermelés feltétlenül értelmét veszti, vannak esetek, amikor ez nincs így. Például ilyen eset, ha olcsó áramból többet termelünk, mint amennyire szükségünk van, és így elektrolízissel hidrogént hozunk létre, hogy az energiát ebben a formában tárolhassuk. EROEI tekintetében 1:1 alatti érték, de megéri, hogy az így eltárolt akkor használhassuk, amikor szükségünk van rá.)

Megtörni az olaj uralmát

A fent összegzett veszélyeket figyelembe véve három alapvetést fogalmaz meg a szerző elérendő célként: egyrészt, minél előbb függetlenednünk kell az olajtól a kitermelés fenntarthatatlansága okán, másrészt biztosítani kell, hogy az átalakulás megvalósításához elegendő olaj álljon rendelkezésre, harmadrészt mindeközben meg kell óvni vizeink, a levegő állapotát és különösen a termőföldek képességét a lakosság ellátására. A javaslatok a közlekedés területét érintik, nem esik szó itt a fosszilis anyagok egyéb felhasználási formáiról, ám mivel a közlekedés teszi ki a fogyasztás legnagyobb részét, leegyszerűsítve felfoghatjuk úgy, hogy itt lehet a legtöbbet megfogni.

A fenti célok megvalósítására Rapier első lépésként az üzemanyag-fogyasztás erős adóztatását javasolja, amelyet más területeken adócsökkentés ellensúlyozna. Ezzel egyértelmű üzenetet adhatnánk a fogyasztóknak, hogy – noha az üzleti és a politikai szférában sokan ennek ellenkezőjét ígérik - az olaj többé már nem lesz olcsó.A cél a diszkrecionális fogyasztás lefaragása lenne: míg az egy főre eső amerikai olajfelhasználás 2010-ben évi 22,6 hordó volt, Kína esetében ez az érték 2,5 hordó/per fő/per év. Ezzel lényegében irányítottá tennénk a 2000-es évek közepétől-végétől zajló folyamatot, amelyben az OECD-országok csökkenő kereslettel reagálnak a magasabb olajárra, eközben a fejlődő országok fogyasztása pedig nő. Ennek a háttere a fenti számok tükrében könnyen érthető: egyszerűbb lemondani az évi huszonkettedik hordó olajról egy amerikainak, míg egy kínai számára sokkal többet ér az első néhány liter, amit felhasználhat.

A második lépés lehet, hogy nem lesz minden zöld gondolkodású embernek szimpatikus, de szerintem – ha ez valóban így valósulna meg, ahogy Rapier leírja – ez egy ésszerű megközelítés: a belföldi olajkitermelés előmozdítása, amelynek illetékeiből és bevételeinek egy részéből az olajfüggőség csökkentését szolgáló programokat lenne kötelező finanszírozni. (A javaslat elsősorban az USA-ra értendő, de szerintem értelmezhető mondjuk EU szinten is.)

A harmadik lépés az „Open Fuel Standard” (alternatív és vegyes üzemű hajtások bizonyos arányának kötelezővé tétele és a kapcsolódó infrastruktúra kiépítése) bevezetése a közúti közlekedésben, a különböző alternatív hajtások és üzemanyagok versenyhelyzetének javítása érdekében. A szerző vegyészi precizitással veszi sorra a benzint illetve gázolajat belső égésű motorokban helyettesítő üzemanyagtípusokat a sűrített földgázon át a metanoltól és az etanolig. Önmagában egyik lehetőség sem skálázható fel a mai olajfogyasztás mértékére, ám megfelelő takarékosság és a továbbiakban bemutatott egyéb alternatívák mellett segíthetnek a kereslet és kínálat közötti szakadék enyhítésében. A másik, szerintem sokkal vonzóbb területet az olaj nélküli közlekedés jelenti. A plug-in hibrid és teljesen elektromos autók használatának további előnye lehetne a vehicle-to-grid megoldás, azaz, amikor az épp pihenő járművek a hálózatba dugva segíthetnek a változó teljesítményű megújuló energiatermelésből keletkező áram tárolásában, szükség esetén pedig a hálózat is vételezhetne a járművek akkumulátoraiból áramot egy bizonyos mennyiségig. Maga a szerző is dolgozott egy ilyen projekten a könyv írásakor.

Mindemellett a legfontosabb és leghatékonyabb megoldás – amihez semmi újat nem szükséges feltalálni – a kötöttpályás közösségi közlekedés és áruszállítás. Az Egyesült Államok a múlt század elején – noha gazdasága egy mai „harmadik világbeli” országéhoz hasonlított, képes volt egy-két szűk évtizeden belül 500 különböző nagyságú településen villamosvonalakat, helyi vasutakat kiépíteni. Ezek jelentős részének a sorsát az autó széleskörű elterjedése pecsételte meg. A szükség esetén történő gyors átállásra másik példa a második világháború időszaka: ekkor az USA-ban a hadi szükségletek miatt hiány mutatkozott teherautókból, kerékgumiból, ráadásul benzinadagolás volt érvényben. Mindezek eredményeképpen néhány év alatt a közúti szállítás 90%-a átkerült vasútra. Ma ez az arány 15%, de növekszik, és Kína sem véletlenül építi ki elektromos gyorsvasúti hálózatát. A bejárható városok és a kerékpározás további elterjesztése szintén olyan területek, ahol nem valamilyen űrtechnikai szintű innováció az, ami fenntartható megoldást hozhat. Magyar (na jó, szűkítek, budapesti) olvasóként kicsit megmosolyogtató volt arról olvasni, hogy a szerző néhány évet Hollandiában töltött és ez volt az első alkalom felnőtt korában, amikor végre tartósan autó nélkül élhetett.

Külön fejezetet szentel Rapier a zöldenergia szektorba történő befektetéseknek, bemutatva saját, ’due diligence’ auditok (sajnos erre még nincs magyar elnevezés) során szerzett tapasztalatait. A befektetők pénzéért versengve, a nagy elvárások miatt számos induló vállalkozás az energiaválság tökéletes megoldását ígéri, itt jön szerzőnk a képbe, utánajárással különítve el az ígéretes és megvalósítható ötleteket az ígéretes, ám megvalósíthatatlanoktól és a nettó lehúzásoktól. Attól még, hogy egy ötlet jól működik a laboratóriumban, nem biztos, hogy jól működik pilot és demonstrációs projektként, majd kereskedelmi méretekben is. Nem úszhatjuk meg, hogy átugorjunk akár egy lépcsőfokot is ebben a sorban, hacsak nem akarunk nagyon sokat veszíteni rajta. Mindamellett a témával foglalkozó újságíróknak sem ártana, ha mindezt szem előtt tartanák, mielőtt a legújabb „csodafegyver” feltalálásáról írnak.

Csúcsközelben, alulnézetből

Mit jelent mindez az olajhozamcsúcs személyes életünkre nézve? Aki valamennyit is foglalkozott ezzel a témával, bizonyára találkozott a lehetséges legrosszabb eset forgatókönyvek valamelyikével. A szerzőt többen egyenesen arról kérdezgették, menjenek-e egyetemre, vállaljanak-e gyermeket ebben a korban? Rapier válasza egyértelmű: igen, éld az életed, tedd, amit tenned kell! Hiába állítja bárki, hogy ő tudja, mi vár ránk, a jövő megjósolhatatlan, a történelem sokszor felülírja komoly emberek komoly „előrejelzéseit” akár néhány év alatt. Vannak, akik már évtizedek óta várnak valamilyen közelgő, elkerülhetetlen és hatalmas katasztrófát. Ha valaki 1968-ban, annak megjelenése évében elolvasta Paul Ehrlich The Population Bomb című könyvét, könnyen gondolhatta azt, hogy rövid időn belül kő kövön nem marad civilizációnkból – ha ennek hatására az illető parkolópályára tette volna a saját életét, kimaradt volna nemcsak a családalapítás örömeiből és kihívásaiból, hanem minden jó dologból, ami a ’70-es, ’80-as ’90-es években és azóta történt. Ehelyett a szerző úgy látja, a jövő kockázatok, eshetőségek és lehetőségek sorából áll, ezekre kell felkészülni. Ha pedig nehézség adódik, nem tehetünk mást, mint együtt dolgozunk a megoldáson. Magam is azt hiszem, ez a legjobb válasz, amit erre a kérdésre adni lehet.

(1)= Ide kapcsolódik, hogy gyakori a közbeszédben a különféle készletkategóriák keverése: leegyszerűsítetten megfogalmazva a ’resource’ (kb. földtani vagyon) az az ásványkincs, amelyről nagyjából tudjuk, hogy ott van, a ’reserve’ (kb. ipari vagyon) pedig előbbinek az a viszonylag kis hányada, amely a ma ismert technológiával gazdaságosan kitermelhető.

(A felhasznált képek forrása: www.ebay.comhttp://www.theepochtimes.comhttp://iiscn.files.wordpress.com;http://macaulay.cuny.edu

A bejegyzés trackback címe:

https://yellowandgreen.blog.hu/api/trackback/id/tr767380182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.