(Fordítás a szerző jóváhagyásával. Az eredeti cikk itt található: http://cassandralegacy.blogspot.hu/2016/06/brexit-re.html )
(Bábel tornya építése. id. Pieter Brueghel festménye. A kép forrása: "http://www.artinthepicture.com/")
Hosszú éveken át úgy gondoltam: az egyesült Európa egy hatalmas ötlet. Egy intézmény, amelyet bölcs emberek azért hoztak létre, hogy megakadályozhassák azokat a szörnyű múltbeli hibákat, amelyek oda vezettek, hogy európaiak mészárolják egymást két borzalmas háborúban. Európa az emberek Európája lehetett volna, egy erő, amely a békéért, igazságért, egyenlőségért küzd, valamint az emberiség és a természet védelméért.
Két évvel ezelőtt Brüsszelben voltam egy meghallgatáson az Európai Parlamentben, amely sokkoló élmény volt számomra. Az általam ismerni vélt Európa, az az Európa, aminek szerintem léteznie kellene, sehol sem volt megtalálható. Amit láttam, az egy csapat felelőtlen bürokrata, akik egy gigantikus és haszontalan palotában mászkálnak. Az alapítók szellemeit tökéletes alapossággal kiűzték és nem maradt más, mint egy üres váz, egy világos cél nélküli, önjáró struktúra. Kivéve persze, ha a cél még több fosszilis tüzelőanyag kitermelése és - esetleg - egy Oroszország elleni háború. Európa álma, ahol az emberek a békért és igazságosságért küzdöttek, tovaszállt. Rekviem egy álomért.
Mi lesz most? Világosnak tűnik, hogy Európa, mostani állapotában nem képes túlélni ezt a csapást és ez talán nem is rossz dolog. Meg tudjuk reformálni Európát? Vagy újra tudjuk építeni a semmiből? Lehetetlenség megjósolni. Mindenesetre, alábbiakban újraközlöm két évvel ezelőtt írt posztomat brüsszeli utamról. Ha tudsz spanyolul, érdekesek lehetnek még számodra Antono Turiel kapcsolódó gondolatai is.
Az erőforrás-kimerülés üzenetének eljuttatása az Európai Parlament felé (2014.11.08.)
Forrás: "Euractiv.com"
24 „hivatalosként” elismert nyelvvel az Európai Unió némiképp az ősi Bábel tornyára hasonlít (fentebb a Strasbourg-i EP épülete látható). A nyelvek bábele egy azon akadályok közül, hogy üzeneted eljuttassad a politikusok felé, de nem a legfontosabb akadály. A legfőbb problémának az a döntési mechanizmus tűnik, ami a „csoportgondolt” mintázza. Íme, néhány jegyzet tapasztalataimról, amelyet a brüsszeli Európai Parlamentben történő, az energiabiztonságról szóló meghallgatásom során rögzítettem.
Ahogy a meghallgatásra igyekeztem, ami először és elsősorban megfogott, az a terem mérete. Az „Alcide De Gasperi” terem az Európai Parlament brüsszeli épületében nyilvánvalóan azért épült, hogy mély benyomást tegyen az emberekre, amellett, hogy tárgyalóteremként funkcionáljon. A legjellegzetesebb elem a tolmácsfülkék ablakainak hosszú sora volt. Mivel 24 hivatalos nyelv használatos az EU-ban, körülbelül 50 tolmács dolgozik bent egyidejűleg. Aztán észrevettem, mennyire el vannak rejtve azok a képernyők, ahol az előadó által vetített slide-ok láthatóak, mennyire kicsik és milyen magasan vannak, csaknem a plafonon. Így nem ez a legjobb hely arra, hogy állításaidat adatokkal és grafikonokkal támaszd alá: ez a hely politikai viták színterének épült.
Ahogy az emberek gyülekezni kezdtek az előtérben, a légkört viszonylag hivatalosnak éreztem, a közönség soraiban több európai parlamenti képviselő is ült. A legtöbben öltönyben és nyakkendőben. A pódiumon hat meghívott előadó foglalt helyet. És ahogy belefogtunk, egyből megéreztem a konferencia hangulatát: ez nem egy tudományos találkozó. Az előadók egyike sem tűnt a fosszilis tüzelőanyagok szakértőjének, értve ez alatt a piacukat, kitermelésüket, földtani és ipari készleteiket és hasonlókat. Sokkal inkább a stratégiai és politikai kérdések érdekelték őket. A prezentációkból és a közönség reakciójából kirajzolódó irányvonal egyértelmű volt: egy (finoman fogalmazva) erősen konfrontatív attitűd Oroszország felé, amelyet azzal vádoltak, hogy gazdasági háborút vív Nyugat-európával szemben. Az elhangzottak veleje az volt, hogy az EU-nak össze kell fogni a védelem terén, követnünk kellene az Egyesült Államok példáját és meg kéne szabadulnunk mindenféle hülye kis szabályozástól és helyi ellenállástól az olaj-, és gázfúrásokkal, valamint az atomenergiával szemben. Európa saját palagáz- és palaolaj-lelőhelyeinek kiaknázásával és az atomenergiával elérheti az energiafüggetlenséget, ahogy az Egyesült Államok tette. Mindig csak „fúrj, fúrj, fúrj!”.
Különböző árnyalatokban, de ez volt négy előadó álláspontja a hatból. A fosszilis tüzelőanyagokat favorizáló hozzáállás nyilvánult meg abban is, hogy a megújuló energiák védelmében megjelenő hölgy a legutolsó idősávot kapta csak a meghallgatáson. A fosszilis-orientált gondolkodásmóddal a közönség többsége egyetértett. Nem mintha ne lett volna pár, a többségi állásponttal szemben felszólaló európai parlamenti képviselő. Egyikük (őt jól ismerem, az ASPO régi támogatója) felállt és ezt vetette az egyik előadó szemére: „Nem igaz, hogy az Egyesült Államok elérte az energiaimport-függetlenséget. Talán nem az újságokból kellene tájékozódnia!” Igaza volt (az adatokat ellenőrizheted magad is), de ez egy egyedi megszólalás volt és a vita abban a hiszemben folyt tovább, hogy az USA függetlenítette magát az energiaimporttól, vagy legalábbis nemsokára sikerül ez neki.
Amint az én előadásom következett, egy eltérő történetbe fogtam. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy Európa energiabiztonsági problémái az erőforrás-kimerülésből erednek, és hogy további fúrás nem jelenthet megoldást. Próbáltam olyan egyszerűre formálni az üzenetemet, amilyenre csak lehet, azt nem a szakterület specialistáira szabva. Megmutattam az ártrendeket, beszéltem nekik a nettó energianyereség alakulásáról és arról, hogy a megújuló energia kimeríthetetlen. Úgy éreztem, a beszédemet jól fogadták és követték a slide-jaimat is (de azok az átkozott képernyők túl kicsik voltak és túl magasan… ). Kaptam több kérdést és megjegyzést is – többnyire kedvezőeket. A meghallgatást követően több ember odament hozzám, hogy tovább diskuráljunk. Előadásom így eléggé sikeresnek volt mondható.
Teljességében azonban, az általam tett hatás igen szerény volt, már ha volt ilyen hatás egyáltalán. Ahogy sok esetben észleltem, iszonyat nehéz olyan üzenetet közvetíteni a döntéshozók felé, amelyet a normalitáson kívülinek tekintenek, és az erőforrás-kimerülés témája ilyen. A problémának több rétege van, legfőbb szerintem az, ahogyan a politikusok gondolkodnak. Tapasztalataim szerint a politikusok – különösen a magas tisztségben ülők – rendkívül értelmes emberek. A probléma abban rejlik, hogy el vannak árasztva információkkal, akárcsak mi mindannyian. Ebben a hatalmas adatmennyiségben miként döntöd el, mi az igazság? Ha tudós vagy – vagy tudományos képesítésed van – vannak módjaid arra, hogy kiértékelt az információkat és kiszűrd a hamisakat. De a politikusok nem tudósok, nincs tudományos képesítésük, így más módszert kell használjanak. Egészségesen szkeptikusak minden információ felé, amit hallanak, nem törődnek túl sokat az adatokkal és legszívesebben azzal a magyarázattal azonosulnak, amely a leginkább illeszkedik azon csoport álláspontjához, amelyikhez tartoznak.
Több oka van, hogy ez a „csoportgondol (groupthink)” jelenség alighanem erősebben befolyásolja a politikusokat, mint legtöbbünket. Ennek az lehet az oka, hogy a politikai küzdelmekben a fő eszköz ma az ellenfelek démonizációja. Így a politikus nagyon óvakodik attól, hogy kilógjon társainak a tömegéből és végül maga is démonizálás áldozatává essen. Egy politikus számára biztonságot ad a tömeg, ahogy ez a halak és a bárányok körében is ősi stratégia. Gyakorlatilag a politikusoknak egy véleménydetektor van a fejében. Érzékeli a többség pozícióját és igyekszik nem távolodni el attól túlságosan. Általánosságban egy politikus úgy kerül hatalomra, hogy középre orientálódik, hogy mérsékeltnek tűnjön. Ez régóta a siker útja, amely alapján még modell is készült (a közgazdaságban ez „Hotelling törvénye”). A tudósok olykor ellenkező alapállást vesznek fel, a politikusok szinte soha.
Szóval azt hiszem, kitalálhatom a legtöbb képviselő reakcióját az energiabiztonságról szóló meghallgatásomra. Valami ilyesmi: „Nos, ez az olasz fickó, aki az erőforrás-kimerülésről beszélt, talán mond valamit a valódi problémáról. A slide-jait nem láttam jól, mert sajnos fent voltak a plafonon, de úgy tűnt, jó adatai is vannak. Másrészt azonban, a többi előadó másként látta a problémát. Ha a legtöbb ember a parlamentben azt gondolja, hogy Oroszország gazdasági háborút vív ellenünk, és hogy a további gáz- és olajfúrás jó ötlet, akkor kell, hogy legyen abban is valami. Biztos, ami biztos, én nem kockáztatok azzal, hogy a kisebbségi véleményhez csatlakozom.”
Ugo Bardi a Firenzei Egyetemen tanít. A Római Klub tagja és a „Kitermelve: Kitermelve - avagy miként fosztja ki a bolygónkat az ásványi javak utáni hajsza?” (Chelsea Green 2014) című könyv szerzője. A könyvről itt írtunk.
Ugo Bardi egy másik írásának fordítását itt találjátok.
