Egy hely, ahol a környezetünk – és benne a civilizációnk – állapotával és jövőjével kapcsolatos félelmeinknek adhatunk hangot, bátorítást és konstruktív válaszokat keresve. Tavasszal egy egész napos mélyökológia műhelyfoglalkozáson jártam.

A Work that Reconnects mélyökológiai műhely a ma, 86 évesen is aktív Joanna Macy munkáján alapul, aki már a ’70-es évek óta részt vesz a környezetvédelmi mozgalomban. Macy célja a módszer megalkotásával az volt, hogy a világ állapota: a fokozódó természetpusztítás, az erőforrások felélése, a többségi társadalom mindezekkel szembeni tudatlansága és érzéketlensége, valamint az összeomlás és az atomháború lehetősége miatt aggodalmat érző emberek kifejezhessék, felvállalhassák negatív érzéseiket – amelyek megjelenhetnek félelem, düh, szomorúságukat és üresség formájában – hogy alkotó, cselekvő energiává alakíthassák azokat, kiégés, letargiába esés helyett. Ezek a negatív érzések, attól még hogy nem közvetlenül a saját mikrokörnyezetünkkel (család, munkahely, tanulás) állnak összefüggésben, nagyon is fontosak és valóságosak. Ha pedig már egyszer megérintettek minket, elfojtanunk kár lenne őket, mert úgyis ott motoszkálnak bennünk, ugyanakkor azt sem szabad hagynunk, hogy megmérgezzék életünket, kapcsolatainkat, örömeinket. Ezért is lehet felszabadító hatású egy olyan alkalom, ami végre megerősíthet minket abbéli tudatunkban, hogy nem vagyunk egyedül, mások is gondolkodnak hasonlóan, nem is kevesen! (És igen, én azok közé tartozom, akik mindezen problémák miatt egy időben pszichológus, ill. pszichiáter segítségét is igénybe vették.)

Mindezek miatt nagyon megörültem, hogy a Pandora Egyesület jóvoltából márciusban egész napos mélyökológia önismereti műhelyen vehettem részt, egy főváros környéki, már önmagában is különleges, természetközeli helyszínen. Ahogy a fentiekből is kitűnik, egy ilyen műhelyfoglalkozás csak bensőséges légkörben működhet, ezért a beszámolóm célja nem az elhangzott egyedi történetek taglalása (erre nincs is jogosultságom), hanem általános benyomásaim, élményeim rögzítése.

Az első, bemutatkozási célú körök után – amelyek nekem különösen hasznosak voltak, mivel a jelenlévőket nem ismertem korábban – tér nyílt négyszemközti, kis- és nagycsoportos beszélgetésekre, kültéren és beltéren, a Joanna Macy-féle gyakorlatok mentén és kötetlenül is. Azt hiszem egyébként, hogy abból a szempontból nem hátrány, ha az ember a kiscsoportos beszélgetéseken ismeretlenként vesz részt, hogy talán jobban odafigyel mondandójának érthetőségére és fókuszáltságára, hiszen a többiek nem ismerik az előtörténetünket, nekünk ott, abban a néhány perces időkeretben kell a lényeget tömören megragadnunk. Ehhez persze elengedhetetlen az egymásra figyelés minél magasabb szintje, nem véletlenül kérték segítőink (egyébként mindketten épp várandós kismamák – lehet-e ennél szebb jelképe a jövőbe vetett reménynek?), hogy a körkérdések során ne azon járassuk az agyunkat, mit mondunk majd, amikor ránk kerül a sor, elterelve figyelmünket az éppen beszélő félről.

A résztvevők túlnyomórészt, de nem kizárólag a húszas-harmincas korosztályba tartoztak, a nemek aránya pedig viszonylag kiegyenlített volt: kismértékben jelentkezett csak lánytöbbség. Ezt csak azok kedvéért írom, akik azt gondolnák, hogy az ilyen „lelkizős” témák inkább nőiesek volnának. Persze számomra egyedüli fiúként sem jelentett volna problémát a részvétel, én magam mindig is inkább lányokkal barátkozós típus voltam, de tudom, hogy van, akiknek igen. Hogy még egy sztereotipnek tűnő felvetéssel leszámoljak, amellyel szembesültem a műhely után mások „na milyen volt?”-kérdéseire válaszolva: ez nem valamiféle ezoterikus/new age-es dolog, főleg nem a szó rosszabbik értelmében véve, szóval, aki „naplementés” Coelho-idézetektől és hasonló mély értelmű gondolatoktól tartva maradt távol, azt megnyugtathatom: fölösleges az aggodalom. A Macy-féle műhely spirituális filozófiája elsősorban a buddhista gondolatokra épít, elutasítva a materialista szempontok ma alapértelmezettnek vett felsőbbrendűségét.

Érdekes gyakorlat volt, amikor körkérdés formájában arról mesélhettek a résztvevők, hogy az igen tág ökológiai kérdéskörön belül kinek mi a „nünükéje”, őt leginkább foglalkoztató, kedvenc témája. A résztvevők jelentős része permakultúrával, ökológiai gazdálkodással foglalkozó körökből került ki, így érdekes vallomásokat hallhattunk a 3x8 órára osztott, úgynevezett „normális” életmódból való kilépés, a vidéken újrakezdés szépségeiről és komoly nehézségeiről egyaránt. Én nem vidéken élek és ez nem is szerepel a középtávú terveimben, így külön tanulságos volt számomra belelátni ezekbe az élethelyzetekbe. Mások számára társadalmi, állatvédelmi kérdések voltak a legfontosabbak. Ami pedig az én „nünükémet” illeti, azt számomra a következő, sok mindent eldöntő 40-60 év jelenti, és az, hogy mi, emberek miként birkózunk meg az ezen időszak alatt azokkal az akadályokkal, amelyeken vagy így, vagy úgy, de át kell jutnunk. Úgy láttam, a résztvevők nagyobbik részét azok képezték, akiket régóta foglalkoztatnak a „zöld” gondolatok, az már a kamaszkori eszmélésük részét képezte, de talán én sem voltam egyedül Saulusból lett Paulusként olyan, aki sokáig teljesen jól érezte magát a „Business-As-Usual” világában, és lehet, hogy most is így tenném, ha rá nem ébredtem volna rá annak feloldhatatlan ellentmondásaira és fenntarthatatlanságára.

Sok-sok érdekes ember gondolatait ismerhettem meg ezen a jó hangulatú, batyus ebéddel egybekötött kora tavaszi napon, és hallgattam volna szívesen tovább is őket: nem én voltam az egyetlen, akiben a nap végén megfogalmazódott, milyen jó lenne, ha a műhely „ottalvós” táborként folytatódna. Szóval, kedves világos-, élénk-, és mélyzöldek, doomerek és technooptimisták, aktivisták és szemlélődők, régi treehuggerek és újonnan feleszméltek, ijedt útkeresők és kiégett ökoharcosok: a mélyökológia műhely egy kiváló alkalom arra, hogy helyretedd magadban érzéseid és másokkal is megoszd azokat. Szívből remélem, hogy a Nagy Fordulat során egyre több embernek lesz szüksége és igénye ilyesmire.

(Zárásképpen itt tudtok megnézni egy fantasztikus Joanna Macy-előadást magyar felirattal a JAND blognak köszönhetően; itt pedig egy tavalyi, sok kommentet és megosztást kapott írásomat éritek el a fenntarthatatlansági válság lelki hatásairól.) (A kép forrása: http://workthatreconnects.org/spiral/ )