A külvilág összeomlott – apokaliptikus képek a világ minden tájáról – egyedül Nagy Britannia tartja magát. Mindezt egy, a zavargások elleni védekezésül rácsokkal felvértezett londoni emeletes busz tájékoztató képernyőjéről tudjuk meg, majd a reklámbejátszás társadalmi célú hirdetéssel folytatódik az illegális migránsok feljelentésének állampolgári kötelességéről. Ezek Alfonso Cuarón 2006-os „Az ember gyermeke” című filmjének mélyen a retinába égő képsorai. Ugyan itt még nem tartunk, és remélhetőleg nem is fogunk, e mestermű tíz év múltán, az elmúlt évek terrorcselekményeit, politikai és gazdasági válságait nézve, talán mondanom se kell, hogy sok tekintetben hátborzongatóan aktuális.
(A kép forrása: http://thelatestpull.com/2014/12/tbt-movie-analysis-children-of-men/ )
A 2027-ben játszódó történet mögötti eseményeket nem rágja a szánkba a rendező, viszont sok apró mozaikból – a szereplők elejtett mondataiból, megvillantott újságkivágásokból például egy afrikai atomháborúról – összerakhat a néző egy, sajnos plauzibilisnek mondható jövőképet. A londoni utcákon szeméthegyek és barikádok állnak, tuk-tukok száguldoznak, a korlátok mögött európai nyelveken, többek között németül beszélő idős menekültek jajonganak. A film alapmotívuma, hogy az emberek – egy rejtélyes és a film szereplői által is csak találgatott okból - elvesztették a termékenységüket és évtizedek óta egyáltalán nem születtek gyerekek, már egy vadabb, de nem teljesen légből kapott elképzelés, ha a különböző szennyező anyagok miatti csökkenő spermaszámra gondolunk. Persze valójában ma épp ennek ellentéte, az ugyan csökkenő ütemben, de továbbra is folyamatosan növekvő világnépesség a probléma, még ha az egyes részkérdésekre fókuszáló közgazdászok a maguk szűk kis világából ezt máshogyan is látják… Egy gyerek valami csoda folytán mégis születik, a főhős (Clive Owen) feladata az illegális bevándorló anyától származó csecsemőnek, a jövő egyetlen reménységének felkutatása és biztonságos helyre menekítése. Megbízóját Julianne Moore alakítja, aki azóta számomra Snow elnökként vált emlékezetessé egy másik disztópiából, az Éhezők viadalából. A trilógia, ha lehántjuk róla a túlburjánzó szerelmi szálat, kiváló ábrázolása a periféria centrum általi elnyomásának, és legfőképpen a modern propaganda működésének.
A film megjelenésének évében, 2006-ban még egy egészen más világot éltünk, az embereket egész más problémák foglalkoztatták, mint ma. Dübörgött a globális gazdaság, a hitelezés és a fogyasztás, a különböző környezeti és ebből adódó társadalmi veszélyekre figyelmeztető hangok – főként a nyelvileg amúgy is viszonylag elszigetelt és saját csip-csup belpolitikai ügyeivel mélyen elfoglalt – Magyarországon még teljesen undergroundnak számítottak. Azóta talán megtört a jég, változott a közbeszéd, és 2015-re arra a felismerésre is sikerült a lakosság többségének eljutnia, hogy a Gyurcsány-Orbán univerzumon túl, az országhatáron kívül is élnek emberek. És bizony ezek az emberek, ha a globális Nagy Testvér homályos indokokra hivatkozva sorra szétbombázza így vagy úgy, de működő országaikat, lehet, hogy nem ülnek a fenekükön, hanem útra kelnek élhetőbb helyet keresve, ezáltal számtalan további – kulturális-együttélési, biztonsági, gazdasági – dilemmát okozva.
A felismerés kései, de talán nem túl késő. A disztópiák – mint ez a film is – nem próféciák, viszont bemutatják, hova juthatunk és hogyan nem akarunk élni, valamint gondolkodásra késztetnek, miként élhetnénk békésen, a bolygó véges erőforrásainak keretein belül. Ma a legjobb ideje van a gondolkodásnak és a tetteknek. Több magvas gondolatot nem írok. Nézzétek (újra) a filmet.
