Történetem szereplője egy 11 éves HP Photosmart 735 típusú digitális fényképezőgép, a fiatalabb olvasók esetleg már nem is emlékeznek a Sulinet programra, amelynek keretében számos háztartás – köztük szüleimé is – adókedvezménnyel vásárolhatott ilyen és hasonló digitális kütyüket. (A cél a magyar infokommunikációs elmaradottság csökkentése volt, noha kezdetben voltak kisebb-nagyobb vadhajtásai is a programnak, például joystick beszerzését is támogatta.) Miután szüleim azóta rég lecserélték a fényképezőgépüket, én megörököltem az öreg HP-t, amely azóta is hasznos útitársamnak bizonyult, egészen addig, amíg – történetesen épp a nápolyiCastel Sant’Elmo tetején – bemondta az unalmast, és onnantól csak pillanatokra volt hajlandó bekapcsolódni. Végleg? A közvélekedés a családi és baráti körben az volt, hogy nincs értelme ilyen régi gépet javíttatni, mert az végül drágább lesz, mint egy újat és jobbat (nagyobb teljesítményűt, könnyebbet, szebbet) venni. Ekkor elhatároztam, hogy csak azért is bebizonyítom, hogy igenis van alternatívája az elromlott régi kidobásának, legalábbis megpróbálom.
A rövid élettartamú, kidobásra és lecserélésre, tervezett elavulással készített cuccok gyártása hatalmas energiapazarlás, amelyet a rövid távú piaci gondolkodás vezérel, emeli ki David J.C. Mackay Fenntartható energia – mellébeszélés nélkül c. könyvében, többek közt az adórendszert is okolva amiatt az „őrült helyzet” miatt, hogy jobban megéri kidobni, lecserélni elromlott DVD-lejátszóinkat, porszívóinkat, mikrosütőinket, mint megjavíttatni azt. Hogy ez mennyire brit sajátosság, azt nem tudom megítélni, de az a benyomásom, hogy további ok lehet a kényelem, a megszokás: egyszerűbbnek véljük egy új vásárlását az elromlott régi helyett és a jelenlegi árubőség, a relatíve alacsony áron elérhető tömegcikkek és a fogyasztási hitelek is erre erősítenek rá. Mindemellett számos termék még csak el sem jut odáig, hogy (teljesen) elromolhasson, mielőtt a kukában, illetve a pince, vagy a fiók mélyén landol. A tervezett, technikai értelemben vett elavulás egy dolog, de van egy másik, a divat diktálta, amit a marketing tankönyvek a következőképpen neveznek: erkölcsi elavulás. Erkölcsi. Elavulás. Ízlelgessük kicsit ezt a szót. Abszurd, ugye?
A használati tárgyainkkal való új, fenntarthatóbb viszony kialakítását célozza Andrew Simms & Ruth Potts The New Materialism című vitairata. Rámutatnak, a túlzott, hiúság diktálta fogyasztás kritikája nem új jelenség: megtalálható ironikus módon a szabadpiaci elméletek atyjának tartott Adam Smith-nél, valamint Marxnál, Veblennél egyaránt. Azonban a manifesztum szerzői szerint e gondolkodókat is sokkolta volna, ha megérik a huszadik század második felében elszabadult konzumerizmust, melynek hátterében a hatalmas szabadon maradt gyártási kapacitás áll a Második Világháború után, valamint jelentős mennyiségű olcsó kőolajlelőhely felfedezése, új technológiák és műanyagok megjelenése. Néhány számot idéznék: 1970 és 2009 között egy tipikus brit háztartás elektromos eszközeinek a száma megtizenegyszereződött, és noha tény, hogy némely új eszköz hatékonyabban működik, mint az általa leváltott régi, ez nem mindegyikre igaz (ld. nagyméretű plazmatévék elterjedése) így összességében a háztartások teljes energiafogyasztása tovább nőtt, a vizsgált időszakban 600%-kal. Mindez nem járt együtt a fogyasztók boldogságérzetének arányos növekedésevel. A Yellow Box nevű, lakossági Self storage tárolóhelyeket kínáló cég által használt alapterület 2012-ben 30 Tesco áruháznyi területtel bővült, miközben az ott elhelyezett tárgyak 37 százaléka már több mint három és fél éve van a tárolóban. 2012 június végén a Citizens Advice Bureau-nak Angliában és Walesben napi szinten 8465 új adósságkezelési problémát kellett kezelnie. És ezzel még csak a problémakör egy részét érintettük, nem szólva a hozzáférhető nyersanyagok kérdésköréről, az áruszállítás, a hulladékelhelyezés kérdéséről, stb. Simms és Potts bírálattal illetik „zöld konzumerizmus” promotálását is, amely, ahelyett, hogy leszámolna az új=jobb dogmájával és a „kevesebb néha több” elvét követné, kilúgosítja a zöld gondolatot azáltal, hogy beéri annyival, hogy valamely fancy cipőmárka azzal ünnepelje magát, hogy egyes termékei x százalék újrahasznosított alapanyagot tartalmaznak. A konzumerizmus fent idézett válságtünetei brit példák, ám – a nyilvánvaló jövedelmi különbségek ellenére – nem nehéz hazai párhuzamokat találni. A vitairat további idézése helyett kiemelném a szerzők által megfogalmazott kiáltvány hat fő pontját:
1.) Szeretni a „cuccainkat” teljesen jó és egészséges dolog – találhatunk örömet a tárgyi világban.
2.) Ahol csak lehetséges, ezekkel a tárgyakkal tartós viszonyt kell kialakítanunk – lehetőleg semmi olyan tárgyunk ne legyen, amelyet 10 évnél alacsonyabb élettartamra terveztek.
3.) Ismerd meg a tárgyaidat – mielőtt megveszel valamit, tudj meg róla legalább három dolgot!
4.) Szeresd az általad birtokolt tárgyat – javítsd, tartsd karban, és ha ez már nem lehetséges, hasznosítsd újra.
5.) Légy aktív – csak akkor szerezz be valami új eszközt, ha általa valamilyen új, hasznos képességre teszel szert.
6.) Oszd meg – gondold át, mi az, ami a te cuccaidból jól jöhet a barátaidnak, és adj kölcsön legalább egyvalamit egy héten.
És hogy végül mi lett a fényképezőgépemmel? Elvittem egy belvárosi kis műhelybe, felkészülve a magyarázkodásra, hogy esetleg hülyének néznek majd, hogy egyáltalán miért akarok én egy ilyen gépet megjavíttatni, amikor vehetek hasonló tudásút, nem túl drágán bármelyik elektronikai boltban. Nos, semmiféle magyarázkodásra nem volt szükség, a boltban sorban álltak a javításra váró öregebb és fiatalabb digitális és analóg masinák. A probléma a HP-m esetében az elemtartó fedél sérülése volt, a javításra két verziót javasoltak, egyik 3.000, a másik 7.000 forintba került, ez – egy esetlegesen kivételes akciós ajánlatot leszámítva – jobbára alatta van egy új kompakt gép árának. Hogy az az új esetleg többet tudna, mint az enyém? Bizonyosan. Olyan tudással rendelkezne, ami most már nélkülözhetetlen lenne számomra? Aligha. 3.2 megapixel, 15x zoom, az 1 GB-os memóriakártya kezelésének képessége számomra – és szerintem mindenkinek, aki hétköznapi emberként utazások, családi alkalmak és hasonlók megörökítésére használ fényképezőgépet, bőségesen elegendő. A kaliforniai Livermore-ban 2011 júniusában ünnepelte 110. születésnapját a világ legrégebbinek tartott, működő villanykörtéje. Meglátjuk, az én fényképezőgépem meddig bírja majd.
