Az elmúlt héten bejárta a hír a sajtót: a LEGO a Greenpeace nyomására felmondta az együttműködést a Shell-el az olajcég sarkvidéki fúrásai miatt, így ha a jövőben tartálykocsit vagy benzinkutat építenénk a generációkon átívelő, méltán népszerű dán építőkockákból, azon nem a kagylós logó fog díszelegni. A gyerekeink kedvenc játéka végre nem egy gonosz, természetet kizsákmányoló multit népszerűsít majd, hurrá-hurrá, mindenki boldog, különösen a jegesmedvék. Ilyen egyszerű és fekete-fehér ez a történet? Everything is awesome? Naná, hogy nem!

Lessünk csak bele az együttműködés felmondásáért kiírt petíciót népszerűsítő – egyébként technikailag nagyon ötletes – rövid videóba? Ugye ott a szép sarkvidék, eszkimók, jég, farkasok, jegesmedvék, vidám emberek és teljes idill. Ám megjelenik a nagyon gonosz kapitalista főnök a fúrótorony tetején – természetesen szivarral a szájában – elkezd szivárogni az olaj, végül pedig mindent ellep a fekete trutymó.

A szivarozó, markát dörzsölgető kapitalista közhelyszerű kliséje azonban azt a hamis képet sugallja, hogy mindenki éldegélne boldogan, mint a törpök aprajafalván, hacsak ezek a velejéig romlott, markukat dörzsölő haszonlesők bele nem köpnének a levesünkbe. Természetesen a sarkvidék sorsa és egy ottani esetleges, a mexikói-öbölbelihez hasonló katasztrófa teljesen valós aggodalmak forrása, amiről viszont a Greenpeace videója szemérmesen hallgat, az az, hogy a fúrások és a majdani kitermelés eredményeiből mi vagyunk azok, akik részesülünk. Igen, mi mindannyian, Te is, aki épp a Viridist olvasod, ahogy a kenyeret a boltba szállító fuvaros, az egzotikus szigetre repülő öko-szépségkirálynő, a mentős és a tűzoltó, a „jó levegő” kedvéért napi 2x2 órát a dugóban álló, oviba-suliba-munkába igyekvő kertvárosi anyuka, a boy racer, a fapados járattal Angliába ingázó munkavállaló és mindenki, aki naponta műanyag poharakat és villákat, palackokat és csomagolásthasznál, majd eldob, az életminőséget javító vagy akár életet mentő gyógyszereket szed és így tovább… Ja, és például, aki műanyag kockákból álló építőjátékokat gyárt, azokat a nagykerbe, majd az áruházakba szállítja mint a… mi is? Hát a LEGO! Az Ecolounge cikke szerint nem kevesebbet, mint évente 60 000 tonna kőolajat használ fel a cég játékainak elkészítéséhez.

Miért mennek a nagy olajvállalatok ma már szó szerint a világ végére ezért a mágikus löttyért? Ugyebár a könnyen és olcsón hozzáférhető készletek kimerülőben vannak, ahogy erről már többször írtam, így most nem is ragoznám tovább, már csak azért sem, mert a kimerülés szerintem nem a probléma maga, hanem csak egy tünet, nevezetesen az állandó növekedési kényszer tünete. Képzeljünk el egy olyan világot, ahol a csapból is olaj folyik és ahol minderre a klíma sem túlzottan érzékeny, így nem kell aggódni ezek miatt. Lehetne ott korlátlanul növekedni? Maximum addig, amíg beleütközünk valamilyen másik, kritikussá váló nyersanyag jelentette korlátba. Mondjuk nem lenne elég kavics. Vagy vas. Vagy bármi más. A „mindencsúcs” a növekedési kényszer eredménye. Ha valamiből mindig többet és többet akarunk, a végén óhatatlanul - mesterséges - hiány keletkezik.

Szóval, mi következik mindebből? A mohó szivaros alak bennünk van, nekünk kell önmérsékletet tanúsítanunk fogyasztásunk szintje és iránya tekintetében. Igen, mindenki szeretne jobban élni, mint ahogyan épp most. Aztán meg majd annál is jobban. Igen, a fosszilis tüzelőanyagok használata révén történelmi léptékben mérve hatalmas ugrás következett be az életszínvonalunkban, kényelmünkben, lehetőségeinkben. Rajtunk, egyéneken múlik, miképpen használjuk a természetnek ezt az egyszeri ajándékát, amely soha nem jár kellemetlen mellékhatások nélkül.