Nemnövekedés keleten és nyugaton

2015. február 11. - twentydigitcombination

Ljubljana, Zágráb, Szófia és Lipcse után 2014. január 24-25-én került sor arra a budapesti workshopra, amelynek a témája a nemnövekedés volt az exszocialista országok szemszögéből, és amely az első, a témával foglalkozó rendezvény volt, amin részt vettem. A következőekben az első nap beszámolóját olvashatjátok, melynek programja egy egésznapos workshopot ölelt fel a Limo kísérteties-romantikus hangulatú, sok vihart megélt Belgrád rakparti épületében. A második nap különböző projektek – így aCyclonomia Műhely, a Zsámboki Biokert, vagy a Szimpla Piac - bemutatásáról szólt. (Ezen a napon nem voltam jelen.) A hétvége résztvevőinek a száma elérte a 100 főt.

A délelőtti beszélgetés elején, amelynek fő témáját a nemnövekedéshez való viszonyulás eltérései adták a gazdag nyugat-európai és a felzárkózni vágyó kelet-európai államok között; a moderátor, Vincent Liegey,a nemnövekedés mozgalom szóvivője, a Jólét gazdasági növekedés nélkül – A Nemnövekedés felé c. könyv társszerzője lehetőséget adott a résztvevők rövid bemutatkozására. Ez nekem nagyon hasznos volt, mert személyesen senkit nem ismertem még a jelenlévők közül, bár ezzel nem voltam egyedül. Érdekes volt látni, hogy a résztvevők nagy többsége (velem ellentétben) hivatásszerűen is a tágabban értelmezett „zöld” területen dolgozik; egyetemen kutat, tanít, közösségi mezőgazdasági csoportban vesz részt, aktivista, energiatakarékossággal és megújuló energiával foglalkozik, vagy – mint a résztvevők egy tekintélyes része – humánökológiát, ökológiai közgazdaságtant tanul. A workshop nemzetközi jellegét szlovén, horvát, román, német és persze francia résztvevők erősítették. A túlnyomó többség a húszas-harmincas korosztályba tartozott, mindemellett képviseltette magát az idősebb korosztály is - úgy vettem észre, ők többnyire a Feltétel Nélküli Alapjövedelemért küzdő mozgalomhoz tartoztak.

Érdekes volt tartósan Magyarországon élő franciáktól hallani, hogy miért jobb szerintük itt élni, mint Nyugaton: az individualizmus itt még nem pusztította el azokat a társadalmi, emberi kapcsolatrendszereket, amelyek ott már áldozatául estek a fogyasztói önzésnek. Az emberek barátságosabbak, kevesebb az erőszak. Ugyanakkor, mivel itt kevesebben és rövidebb ideig élvezhették az emberek a fogyasztói jólétet, kevésbé tudott kialakulni egy, a konzumerizmustól megcsömörlött, poszt-materialista értékeket előtérbe helyező réteg. Kevésbé egyszerű a nemnövekedés gondolatát eladni egy olyan országban, ahol, ha sok mindenben éles ellentétek is vannak a különböző politikai csoportok között, azonban az Ausztriához való felzárkózás megkérdőjelezhetetlen közös cél. Ugyanakkor egy hozzászóló érdekes kutatási eredményekre mutatott rá: nemcsak Nyugat-Európában, de Törökországban vagy a Fülöp-szigeteken is fontosabbak voltak a megkérdezetteknek a poszt-materialista értékek, mint amennyire a kelet-európaiaknak. A legutóbbi nemzetközi nemnövekedés-konferenciának Lipcse adott otthont, aktualitást adva a posztszocialista kelet és a nyugat közötti megosztottság kérdésének. Mint egy hozzászóló kiemelte, érdekes módon az egykori keletnémetek nyugati társaiknál sokkal nyitottabbak lennének egy olyan életvitelre, ahol kevesebb munkavégzés mellett kevesebbet is fogyasztanának. Jól látható tehát, hogy az ügy olykor meglepő ellentmondásokkal is terhelt, és akkor még nem beszéltünk a „green-red” ellentétről (inkább nem fordítom le magyarra, mert félrevezető lenne), azaz a nemnövekedést, fogyasztás-csökkentést szorgalmazó zöld nézőponttal szemben a nagyobb szociális egyenlőségért küzdő irányzatok sokszor szintén a növekedésre tekintenek, mint a szegényebb társadalmi rétegek felzárkózásának lehetőségére. A beszélgetésben több hozzászóló is felhívta a figyelmet a növekvő globális vagyoni különbségekre (többek között az Oxfam hetekben nyilvánosságra hozott jelentésére utalva, miszerint a világ 85 leggazdagabb embere annyi vagyon felett rendelkezik, mint a világ legszegényebb 3,5 milliárdja. Ennek kapcsán Vincent Liegey arra hívta fel a figyelmet, hogy noha például az Occupy Wall Street mozgalom szlogenje szerint "mi vagyunk a 99%" a legvagyonosabb 1%-kal szemben, európaiként nem szabad elfelejtenünk, hogy mi mindannyian körülbelül a leggazdagabb 20%-hoz tartozunk.

A diskurzus a továbbiakban arról zajlott, miként érdemes népszerűsíteni a „nemnövekedés” gondolatát úgy, hogy ne találjuk azonnal zárt ajótkkal szemben magunkat. Ennek kapcsán felmerült, van-e a „degrowth”-nál jobb, vonzóbb kifejezés? Mint Vincent Liegey rámutatott, az elnevezésről szóló vitának évtizedes története van, és egyelőre nem találtak jobbat: a „degrowth” kellően provokatív ahhoz, hogy figyelemfelkeltő legyen, még ha sokak számára sokkolónak, vagy negatívnak is tűnhet. Nyelvi problémát is jelent, hogy lefordítva az adott nyelven a szó milyen, esetleg nem kívánt árnyalatokat kap. Vannak országok, ahol némileg eltérő kifejezést használnak a nemnövekedők, így Németországban a „post-Growth/post-Wachstum” terjedt el. És azt is látni kell, hogy nem a GDP növekedésének feltétlen elutasításáról van szó, hanem az attól való függetlenedésről, a növekedésnek a mai főáramú gondolkodásban elfoglalt mindenek felett állósága megkérdőjelezéséről.

Egy ebédszünet előtti aranyos közjáték jól rámutatott az esemény szellemiségére: Vincent Liegey közölte, hogy az étel (egyébként a zsámboki biofarmról származó alapanyagokból) vegetáriánus lesz. Ez lehet, hogy rossz hír a… – folytatta, és hirtelen teljesen azt hittem, azt mondja, hogy a húsevőknek, de nem - a vegánoknak, ám azért bízik benne, hogy ők is találnak kedvükre valót. Az ebédet követően kisebb csoportokban vitattunk meg választott témákat, így többek között a nemnövekedés elnevezésének kérdését, az ökológiai szemlélet szerepét az oktatásban, vagy különféle gyakorlati projekteket. A kisebb csoportokba való rendeződés megkönnyítette a beszélgetést, így például megismerhettem egy kolozsvári, permakultúrával és ajándékgazdasággal foglalkozó román párt, akiktől lelkesítő volt hallani, hogy az elmúlt két évben gyors virágzásnak indultak az országban a különböző fenntarthatósági és átalakuló város mozgalmak.

Nicolas Sersiron, a Bizottság a Harmadik Világ Adósságának Eltörléséért (CADTM) tagja előadásában az extraktivizmusról és illegitim államadósságokról szóló, csak francia nyelven elérhető könyvét mutatta be (az előadás angol nyelvű szövege itt található.), majd az esti, immár a nem regisztráltak számára is nyitott pódiumbeszélgetés következett, ahol a meghívott vendég Antal Miklós, a Barcelonai Autonóm Egyetem posztdoktori ösztöndíjas kutatója, a BME Zöld Kör korábbi vezetője volt. Az ő TED-előadását (Plan B -- Is there an alternative to economic growth?) és a kapcsolódó petíciót tavaly júliusban posztoltam ki itt a Viridisen. Mint a beszélgetés során kiderült, Vincent Liegey ezen TED-videó révén ismerkedett meg vele. Mostani előadásában arra kísérelt meg a választ, adni, elértük-e mostanra a gazdasági növekedés fizikai határait? Válaszát három pontba szedve a következők hangzottak el:
1.) Erőforrások, fosszilis tüzelőanyagok, és más nyersanyagok kitermelése tekintetében még nincs itt az egyértelmű felső határ az elkövetkező két-három évtizedben.
2.) Ezek kitermelésének további növelése – annak következtében, hogy fokozatosan a még meglévő, egyre rosszabb minőségű készletek felé kell mozdulnunk – egyre nagyobb környezeti kárral jár. Itt példaként különböző közismert budapesti épületeket említett, rámutatva, hogy egy-egy háznak több lakója van, mint a világ egyes veszélyeztetett állatfajainak teljes egyedszáma.
3.) Bizonytalan, hogy az így egyre növekvő környezeti károk különböző megjelenési formái milyen formában járulnak hozzá újabb fegyveres konfliktusokhoz. Itt egy érdekes pontra tapintott rá: noha tudjuk, hogy Szíriában a polgárháború kitörését megelőzően hatalmas szárazság dúlt, ennek következtében pedig nincstelenné vált pásztorok, földművelők áramlottak a városokba, az események, kaotikus és komplex ok-okozati összefüggéseit nézve soha senki nem tudja azt precízen kijelenteni, hogy a szír polgárháborúhoz a klímaváltozás ennyi meg ennyi százalékban járult hozzá.
Antal Miklós első állítása és annak határozottsága engem kissé meglepett: személy szerint sok bizonytalanságot látok itt, és számos szerző, hogy példaként csak kettőt említsek, akikkel itt foglalkoztam, Ugo Bardi és Nate Hagens érvel a közeli erőforrás-határok mellett. Ugyanakkor az elmúlt pár évet a karosszék-hobbielemzőként a téma átrágásával töltve, egy dolgot kijelenthetek: a bizonytalanság egyedül az, ami biztosnak mondható. Az első pont megértéséhez fontos adalék volt emellett Vincent Liegey hozzászólása, amelyben elmondta, hogy közel egy évtizeddel ezelőtt rengetegen arra vártak, hogy az olajcsúcs elérkeztével, majd a 2008-as pénzügyi krízissel egy olyan mindent elsöprő válság indul el, amely mindenkit értékrendje megváltoztatására kényszerít és a fenntarthatóság irányába mozdít. Válság ugyan van, de egyébként, mint tudjuk, látjuk, minden egészen máshogy történt, a Business-As-Usual él és virul tovább, a hatalmas paradigmaváltás pedig várat magára. Ennélfogva, a beszélgetésből azt az üzenetet vihettük magunkkal, hogy csoda-, vagy katasztrófavárás helyett mindenkinek a saját felelőssége, hogy megtalálja azokat az utakat, amelyek egy fenntarthatóbb, teljesebb, kiegyensúlyozottabb élethez vezetnek, és amelyhez a nemnövekedés eszméje kitűnő modellt kínál.