„Fél valaki a változástól? Pedig létrejöhet-e valami változás nélkül, van-e a közös természet számára valami, ami kedvesebb és megszokottabb nála? Tudsz-e fürdeni, ha a tüzelőfa el nem változik, tudsz-e táplálkozni, ha az ételek el nem változnak, általában történhetik-e valami hasznos változás nélkül? Nem látod-e, hogy a magad elváltozása hasonló dolog, és ugyancsak szükségszerű velejárója a közös természet rendjének?”
Marcus Aurelius: Elmélkedések
"Nem tudjátok megjósolni a jövőt, de képesek vagytok feltalálni azt."
Gábor Dénes
A gyász (vagy haldoklás) öt fázisának pszichológiai „modellje” Elisabeth Kübler-Ross nevéhez fűződik, és sok helyen találkozhatunk vele egyéb veszteségek és fájdalmas változások, úgymint szakítás, válás, munkahely elvesztésének feldolgozásával foglalkozó írásokban. Hasonlóképpen népszerű lett bizonyos körökben az „öt fázis” alkalmazása a különféle ökológiai problémák, veszélyek felismerési, tudatosulási folyamatának leírásakor. (Aki úgy érzi, már túl sokszor hallott erről, nyugodtan ugorjon a következő bekezdésre. Részletesebb leírás a gyász öt fázisáról és más hasonló elméletekről a sokszor kiváló Anonymus-Gesta Hungarorum nevű blogon, itt.)
A folyamat röviden a következőkből áll. Az első fázis a tagadás. Ilyenkor a birtokunkba kerülő kellemetlen információt szinte reflexszerűen hárítjuk, el sem hisszük, nem akarjuk elhinni, hogy tényleg igaz. Sok esetben szinte sokkos állapotba kerülünk. A második fázis a haragé. Felismerjük, hogy a tények valósak és bűnbakot keresünk, másokat hibáztatunk. A harmadik fázis az alkudozás, amikoris megpróbáljuk a kellemetlen információ tényét ellenlépésekkel kompenzálni, meg nem történtté tenni. A negyedik lépés a depresszió, úgy érezzük, tehetetlenek vagyunk és a fájdalom, a veszteség érzése válik uralkodóvá. Az ötödik fázisban az ember tudomásul veszi a tényeket és megnyugvással néz a jövő irányába, mondván: készen állok a változásokra, bármi történjen is. Ahogy azt sokan megjegyzik, a folyamat nem feltétlenül lépcsőzetes és egyirányú, történhet például visszalépés is, mondjuk a tagadás irányába.
Mindez jó gondolati keretet ad szerintem a „környezeti” (szándékos az idézőjel, nem szeretem ezt a kifejezést, mert számomra ez azt sugallja, hogy az uralkodó civilizáción kívülálló dolog az a tényező, amivel gond van) problémák felismerésére, legyen az a természeti és nem megújuló erőforrások fenntarthatatlan ütemű használata, a klímaváltozás, a fajpusztulás és sajnos még bőven sorolhatnánk tovább. Több, különböző nézőpontot képviselő gondolkodó használta ezt a gondolati keretet, így például John Michael Greer, Chris Nelder, vagy a kifejezetten e témakörre szakosodott pszichológus, Kathy Mcmahon. Számos népszerű szerző pedig épp attól népszerű, a hogy a tagadás állapotában tartja olvasóközönségét: minden nagyon szép, minden nagyon jó és az is lesz – ez ugye pont az, amit sokan hallani akarnak. Gondolok itt példának okáért Matt Ridley-re (A józan optimista című könyvéről egy jó kritika itt), vagy Bjorn Lomborgra. Ezzel nem azt állítom, hogy utóbbiaknak ne lehetnének jó gondolataik, azt viszont igen, hogy a tagadás megerősítése több mint vétek.