Az elmúlt héten bejárta a hír a sajtót: a LEGO a Greenpeace nyomására felmondta az együttműködést a Shell-el az olajcég sarkvidéki fúrásai miatt, így ha a jövőben tartálykocsit vagy benzinkutat építenénk a generációkon átívelő, méltán népszerű dán építőkockákból, azon nem a kagylós logó fog díszelegni. A gyerekeink kedvenc játéka végre nem egy gonosz, természetet kizsákmányoló multit népszerűsít majd, hurrá-hurrá, mindenki boldog, különösen a jegesmedvék. Ilyen egyszerű és fekete-fehér ez a történet? Everything is awesome? Naná, hogy nem!

Október elején két napot töltöttem a SUSCO nevű, az Antall József Tudásközpont által hagyományteremtő céllal rendezett fenntarthatósági konferencián és expón a Millenáris Parkban, néhány benyomásomat rögzíteném így két hét távlatából.

A szekciók első nap a fenntarthatóság és az úgynevezett "fenntartható fejlődés" fogalmának értelmezéséről és ehhez kapcsolódóan az ENSZ Fenntartható Fejlődési céljairól, a fenntarthatóság regionális megvalósításáról szóltak, majd a második nap a víz–élelem–energia hármasával folytatódott. Különböző okokból két szekción tudtam részt venni, az utóbbin és a legelsőn, így csak ezekről tudok beszámolni. Általánosságban az volt az érzésem, hogy a megjelölt témakörök túl tágak, az egyes előadók számára rendelkezésre álló idő túl rövid volt érdemi viták kibontakozásához és a részletesebb okfejtésekhez, bár lehet, hogy egy ennyire széles témakört felkaroló konferencián ezt nem is igazán lehet elvárni. Ilyenkor mindenki inkább egy rövid ízelítőt hoz a maga szakterületéről.

A legutóbbi heteket szobafestéssel töltöttem, régi szokás szerint a Kossuth rádiót hallgatva, így sok olyan műsorral találkozom, amit amúgy nem különösebben hallgatnék meg. Az egyik délelőtti műsorban a cukor káros hatásairól és a különböző édesítőszer-alternatívákról volt szó, a megszólalók közt egy, hangjából ítélve fiatal hölgy ecsetelte, hogy mennyire szereti a cukros dolgokat és előszeretettel fogyaszt belőlük nagy mennyiséggel. És nem fél attól, hogy gond lesz ebből? – jön a műsorvezetői kérdés. A válasz, teljes nyugalommal: majd ha probléma lesz, akkor foglalkozik ezzel a kérdéssel. Pár hét múlva (még tartott a festés) valaki hasonló szellemben nyilatkozott az allergén ételekről: akkor változtatott fogyasztási szokásain, amikor megjelentek nála az első kellemetlen hatások. Talán mindenki fel tudna idézni ismeretségi köréből hasonló esetet.

Kivetítve mindezt az ökológiai válságra, azt láthatjuk, hogy az emberek vagy öntelt nyugalomban működnek, a jelent aránytalanul magasabbra értékelve a jelen kényelmét a jövővel szemben, ha pedig ennek az önhittségnek az alapjai nyilvánvalóan megkérdőjeleződnek, pánik üzemmódra váltanak. (Ld. bővebben: Nate Hagens előadása ). A kérdés tehát „mindössze” az, hol van az a billenőpont, ahol mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy a jelenlegi életmódunk számos eleme a mostani formájában nem folytatható, és ami elvezethet egy gyors (és remélhetőleg produktív) kijózanodáshoz. Jelenleg, jóllehet egyre többen foglalkoznak ezzel a kérdéskörrel, messze nem mondható, hogy többség által elfogadott vélemény lenne az, hogy véges erőforrások mellett nem lehet a végtelenségig növekedni. Pillanatnyilag nem néztem erre vonatkozó statisztikákat, ezt az állítást egyszerűen arra alapozom, hogy ha ez lenne a világ legfontosabbnak értékelt kérdése, az a megfelelő helyet kapná a közbeszédben, a döntéshozatalban. Láthatjuk, hogy ez nincs így.

Tarthat-e tovább a gazdasági növekedés? Mit jelent számunkra a magunkban hordozott genetikai örökség? Hogy jelenik meg az emberi történelemben a maximális teljesítmény elve? Miért reagálunk késve, pánikszerűen a válságjelenségekre? És a legfontosabb: hogyan tovább?

Ezekre a kérdésekre próbál választ adni Dr. Nate Hagens "The Converging Economic and Environmental Crisis" c. előadása, amelyet 2014. júliusában tartott a Minneapolis College of Art and Design előadótermében, a közönség főként a 350.org és az Átalakulás (Transition) mozgalom tagjaiból, tehát a témában otthonos és arra nyitott emberekből állt. Kiváló szintézis, túljutva ezen a nyolcvan perces mesterkurzuson, azt gondolom, egy kicsivel jobban érthetjük majd a pénzügyi rendszer, az energia és erőforráshasználat, a civilizációs fenntarthatatlansági válság és az emberi psziché összefüggéseit. Nate Hagens szellemes, magával ragadó stílusú előadó, húsbavágó, súlyos kérdéseket feszeget, ám nem paráztat és nem ragaszkodik ortodox módon egyetlen fajta, általa elképzelt jövőképhez. Mondanivalójának lényege, hogy minél többet megértünk a tetteink mögött meghúzódó késztetésekből, agyunk a maitól merőben eltérő körülmények között kialakult huzalozásának tervrajzából, annál inkább alakíthatjuk a jövőt a számunkra kedvezőbb kimeneteli lehetőségek irányába.

Dr. Nate Hagens több mint egy évtizede hagyta ott a Wall Street fényűző világát a humánökológia kedvéért, azóta kutat, ismeretterjesztő előadásokat tart és egy időben az Oil Drum szerkesztőjeként is tevékenykedett, sok minden más dolog mellett, amit az előadásban elmesél majd.

Az előadáshoz tartozik még egy kérdés-válasz szekció, amelyet itt találtok meg, és ami szintén elég tanulságos - kár, hogy a kérdezők egy részét kevéssé lehet hallani. Ha pedig több dolgot szeretnétek Nate Hagenstől olvasni, ajánlom ezt, vagy ezt az interjút, illetve a The Monkey Trap című blogját.

Nem mondom, hogy könnyű volt mindent lefordítani, biztosan találtok benne hibákat, különösen, hogy masszívan interdiszciplináris anyagról van szó, szóval, ha esetleg valamelyikőtök jobban ismeri a pszichológia, a pénzügyek, az energetika vagy a rendszerelmélet témakörét, szóljon nyugodtan, ha valamilyen kifejezést rosszul fordítottam, vagy valamilyen mondatnak nem pontosan adtam volna vissza a mondanivalóját. Az előadás slide-jai pedig itt találhatóak meg, van egy kevés, ami nem látszik jól a felvételen.

(Teljes képernyőn nézve jól látszik a felirat!)

Miért szeretik a fókák az offshore szélfarmokat? Merthogy úgy látszik, valamiért nagyon vonzza őket.Elképzelhető, hogy segíti őket a táplálékszerzésben, hiszen a halászatra ezeken a részeken - szerencsére - nincs mód. (angol)

Ökologikus építészet, társadalmi innovációk. Egy remek szintézis az ökológiai válság mélyebb kulturális hátteréről és az arra való válaszlehetőségekről, nem csak az építészet szemszögéből. (Dudics Krisztián: Ökologikus építészet felé: Mit tanulhat az építészet az ökológiától – és mit tehet érte?, 2013). Jó dolog véletlenszerűen ilyenekre bukkanni guglizás közben. Az írás egyik megállapítása, vagyis: „az ökopiacok, szívességbankok, kalákakörök, helyi pénzek, a biotermelés és a permakultúra, a klímabarát települések és átalakuló városok, valamint a „lassú” életmódot propagáló kezdeményezések a globális piacgazdasági logika által vezérelt környezetbe ékelődő zárványokból lassan hálózatokká állnak össze, és a kritikus tömeg elérésével, idővel a korszellem átbillentésének esélyével kecsegtetnek” rímel az ausztrál Samuel Alexander idén tavasszal megjelent dolgozatára. Az „Áttörést hozó társadalmi innovációk az alacsony karbonfelhasználású világ irányába” különböző mozgalmakat, így a fosszilis beruházásokba történő befektetést ellenzőkét (divestment), az átalakuló városokat és az önkéntes egyszerűsítőket (voluntary simplicity) tekinti át. (angol)

Meg akarod változtatni a világot? Még egy szintézis, ezúttal Richard Heinbergtől. (angol)

Antal Miklós, a Barcelonai Autonóm Egyetem posztdoktori ösztöndíjas kutatója, a BME Zöld Kör korábbi vezetője a 2014-es TEDxDanubia konferencián tartott előadásában a végtelen gazdasági növekedés fenntarthatatlanságáról beszélt.

Gondolom, erről nem kell sokakat meggyőznöm itt a Viridisen. Ám nem tudjuk, hogyan lehetne jól működtetni a gazdaságokat növekedés nélkül.

A petíciót, amelyet itt érhettek el és írhattok alá, Antal Miklós az Európai Bizottság Kutatási és innovációs főigazgatóságához, valamint az amerikai Nemzeti Tudományos Alapítványhoz szeretné eljuttatni.

A cél, hogy a nem növekedő gazdasági rendszereket kutatni lehessen kutatási pénz juttatásával.

A problémakör rövid szintézisét ez az előadás tartalmazza (magyar felirat van).

(A kép forrása: http://www.resettatutto.org/)

Kitermelve. Fontos könyv jelent meg a Római Klub kiadásában a firenzei kémikusprofesszor, Ugo Bardi tollából. Az Extracted - How the Quest for Mineral Wealth Is Plundering the Planet különböző, a modern élet szempontjából nélkülözhetetlen ásvány, így a réz, arany, ezüst, urán, stb. kitermelésének alakulásával foglalkozik. Ezek közül egyik sem “fogy el” fizikai értelemben, viszont a termelés hozadéka egyre csökken (diminishing returns), azaz egyre több pénzt és energiát kell ugyanannyi egységnyi nyersanyag kitermelésére fordítani, ahogy a nehezebben hozzáférhető készletek felé mozdulunk. Ha pedig olyan drága lesz valami, hogy megfizethetelenné válik, az számunkra azt jelenti, hogy elfogy, nemde? Mindez nem mehet így a végtelenségig, egyre inkább szükséges lesz az újrahasznosításra, vagy adott esetben helyettesítésre koncentrálni. A Guardian két részben itt és itt foglalja össze a könyvet, itt pedig egy interjút hallgathatunk meg Bardival, aki egyébként a kiváló Resource Crisis (korábbi nevén Cassandra’s Legacy) nevű blog szerzője is. (angol)

A legutóbbi írásom utáni kommentekben került elő az alább látható ábra eredeti verziója, és felmerült a magyarítás ötlete is. Nézzük meg tehát az ökológiai válság/lehetséges katasztrófa iránti viszonyulás itt bemutatott tizenegyféle típusát részletesebben (persze így is nagyon felületesen). Haladjunk ABC-sorrendben!

„Fél valaki a változástól? Pedig létrejöhet-e valami változás nélkül, van-e a közös természet számára valami, ami kedvesebb és megszokottabb nála? Tudsz-e fürdeni, ha a tüzelőfa el nem változik, tudsz-e táplálkozni, ha az ételek el nem változnak, általában történhetik-e valami hasznos változás nélkül? Nem látod-e, hogy a magad elváltozása hasonló dolog, és ugyancsak szükségszerű velejárója a közös természet rendjének?”

Marcus Aurelius: Elmélkedések

"Nem tudjátok megjósolni a jövőt, de képesek vagytok feltalálni azt."

Gábor Dénes

A gyász (vagy haldoklás) öt fázisának pszichológiai „modellje” Elisabeth Kübler-Ross nevéhez fűződik, és sok helyen találkozhatunk vele egyéb veszteségek és fájdalmas változások, úgymint szakítás, válás, munkahely elvesztésének feldolgozásával foglalkozó írásokban. Hasonlóképpen népszerű lett bizonyos körökben az „öt fázis” alkalmazása a különféle ökológiai problémák, veszélyek felismerési, tudatosulási folyamatának leírásakor. (Aki úgy érzi, már túl sokszor hallott erről, nyugodtan ugorjon a következő bekezdésre. Részletesebb leírás a gyász öt fázisáról és más hasonló elméletekről a sokszor kiváló Anonymus-Gesta Hungarorum nevű blogon, itt.)

A folyamat röviden a következőkből áll. Az első fázis a tagadás. Ilyenkor a birtokunkba kerülő kellemetlen információt szinte reflexszerűen hárítjuk, el sem hisszük, nem akarjuk elhinni, hogy tényleg igaz. Sok esetben szinte sokkos állapotba kerülünk. A második fázis a haragé. Felismerjük, hogy a tények valósak és bűnbakot keresünk, másokat hibáztatunk. A harmadik fázis az alkudozás, amikoris megpróbáljuk a kellemetlen információ tényét ellenlépésekkel kompenzálni, meg nem történtté tenni. A negyedik lépés a depresszió, úgy érezzük, tehetetlenek vagyunk és a fájdalom, a veszteség érzése válik uralkodóvá. Az ötödik fázisban az ember tudomásul veszi a tényeket és megnyugvással néz a jövő irányába, mondván: készen állok a változásokra, bármi történjen is. Ahogy azt sokan megjegyzik, a folyamat nem feltétlenül lépcsőzetes és egyirányú, történhet például visszalépés is, mondjuk a tagadás irányába.

Mindez jó gondolati keretet ad szerintem a „környezeti” (szándékos az idézőjel, nem szeretem ezt a kifejezést, mert számomra ez azt sugallja, hogy az uralkodó civilizáción kívülálló dolog az a tényező, amivel gond van) problémák felismerésére, legyen az a természeti és nem megújuló erőforrások fenntarthatatlan ütemű használata, a klímaváltozás, a fajpusztulás és sajnos még bőven sorolhatnánk tovább. Több, különböző nézőpontot képviselő gondolkodó használta ezt a gondolati keretet, így például John Michael Greer, Chris Nelder, vagy a kifejezetten e témakörre szakosodott pszichológus, Kathy Mcmahon. Számos népszerű szerző pedig épp attól népszerű, a hogy a tagadás állapotában tartja olvasóközönségét: minden nagyon szép, minden nagyon jó és az is lesz – ez ugye pont az, amit sokan hallani akarnak. Gondolok itt példának okáért Matt Ridley-re (A józan optimista című könyvéről egy jó kritika itt), vagy Bjorn Lomborgra. Ezzel nem azt állítom, hogy utóbbiaknak ne lehetnének jó gondolataik, azt viszont igen, hogy a tagadás megerősítése több mint vétek.