Szembejött velem a Napi Gazdaság írása az újságtól megszokott szenzációhajhász címmel: Katasztrofális energiaárak jöhetnek hamarosan - itt a prognózis. A cikk a brit Ruskin University Global Sustainability Institute (GSI) intézetének összeállítására hivatkozik, amely az ismert fosszilis energiahordozó-készletek és a jelenlegi fogyasztás alapulvételével készítette el a világ olaj/gáz/széntérképét. A cikk olyan állításokat tartalmaz, minthogy Nagy-Britannia jelenleg elérhető olajkészletei „mindössze 5,2 évre elegendőek, földgázból hároméves tartalékuk maradt, a hazai szénre pedig már csupán 4,5 évig támaszkodhatnak” végigjátszva ezt sok más országgal.
Nem arról beszélek, hogy a nyugati országoknak és Magyarországnak nincsenek és nem lesznek energiagondjai, hanem arról, hogy a megfogalmazás erősen félrevezető. „A hány évre elég?” kérdést a hasonló felmérések egy hipotetikus készlet/kitermelés (Reserve/Production) hányadossal szokták megválaszolni, ami egy elméleti érték arra vonatkozóan, hogy az adott ország jelenlegi éves fogyasztását az adott országban megtalálható, az ipari vagyon részét képező készletekből mennyi ideig lehetne fedezni. Ahogy a dokumentumban fel is tüntetik, az R/P mutató szükségszerűen egy pillanatfelvételt jelent, semmi többet.
Nézzük a számlálót. Az itt szereplő ’reserve’ (kb. ipari vagyon) a ’resource’ (kb. földtani vagyon) az a viszonylag kis hányada, amely a ma ismert technológiával gazdaságosan kitermelhető. Tehát a föld alatt jóval több szénhidrogén van, minta amennyi most "készletként" van nyilvántartva, más kérdés, hogy jelentős részük bizonyára ott is marad, mert nem termelhető ki. A határ azonban változhat a két kategória között, egyrészt azáltal, hogy felfedeznek új mezőket, technológiai újításokkal (mondjuk olaj és gáz esetében horizontális furatokkal kombinált hidraulikus repesztés, szén esetében földalatti elgázosítás – UCG) több földtani vagyon kerül át ipari vagyon kategóriába. Másrészről kiderülhet, hogy nincs is ott annyi, mint korábban becsülték, vagy más okból válik nem kitermelhetővé a készlet. Vagy mondjuk hiába ül az ország nagy ásványvagyonon, ha kitör a polgárháború, mint Líbia esetében. Tehát ez a szám mindkét irányba változhat.
A nevezőt illetően az éves fogyasztás is folyamatosan változik, ha kétszer annyit fogyasztunk, az feleannyi ideig elég, míg ha csökkentjük a fogyasztást, nő a készletek élettartama.
Mindemellett életszerűtlen a mutató, hiszen Nagy-Britannia például jelenleg is nettó importőr szénhidrogénekből. Miért importőr, ha még „5,2 évre elég olaja van”? – kérdezhetné a Napi Gazdaság-olvasó. Hát azért, mert ezt nem úgy kell elképzelni, ahogy nagymama veszi ki a szekrényből a kompótokat, hanem a kitermelés minden energiahordozó (és egyébként minden más ásvány esetén is) elér fokozatosan elér egy maximumot, onnantól pedig fokozatosan csökken. Ahogy igaz ez egy adott régióra, úgy összesítve az egész Földre is.
Ezért különösen felelőtlennek tartom, hogy felelős beosztású emberek képesek olyanokat kijelenteni, hogy:„Mivel kőolajból, szénből, földgázból túlkínálat van a piacon, s a készletek akár 250 évre is elegendőek, gazdasági irracionalitás, hogy bármi áron fejleszteni kell a megújuló energia-előállítást.” Ez a kijelentés nem „csak” klímavédelmi szempontból problematikus, hanem nézzük csak meg, hogyan nézhet ki kitermelésileg az „akár 250 év” világszinten? Valahogy így:
Egy idő után évről évre egyre kevesebb konvencionális fosszilis energiahordozó áll rendelkezésre. Valamennyi marad akár 2200-ra is, de messze nem annyi, amennyire szükség volna. Ez az ábra persze egymodell, aminek a való életbeli alakulását sok tényező módosíthatja mindkét irányba. De remélem, elegendő ránézni, hogy belássa az ember, miért nem érünk rá a megújuló (és esetleg nukleáris) beruházásokkal.
És különben is:
(A képek forrása: Louis de Sousa: Olduvai Revisited 2008:http://www.theoildrum.com/node/3565#scenario02 ; valamint:http://i0.wp.com/cleantechnica.com/files/2013/06/100RE-beyond-Header.jpg?resize=570%2C285 )
